Vancouverben vagyunk. Miért itt és most?

Hajnali 3 óra, Marci alszik, én kint ülök a kanapén a laptopommal, mert otthon dél van...tegnap is pont ekkor keltem fel...

Megígértem magamnak, hogy naplót írok az érzéseimről és a történésekről. Magamnak. Hiszen nem mindegy, mi fogja megtámogatni a következő évünket, amiben felkészülünk arra, hogy kiköltözzünk Kanadába.
Szeretnék visszaérkezve mindent átfogóan, és kicsit objektíven is látni.

Vágjunk bele...
Az úgy kezdődött, hogy kb.mióta az eszemet tudom, el akarok költözni Magyarországról. Hogy ez honnan jöhet, arra sok válaszom lenne, de itt nem térnék ki rá. Gyerekkorom óta imádom az angol nyelvet, nem véletlenül voltam 1 évet Torontoban, aztán pár évet angol szakon, majd Marci is 8 évet angol kéttannyelvű suliban. Ahol mit ad Isten, ő is úgy belebolondult az angolba, nyolcadikban középfokú nyelvvizsgát szerzett, és most a német kéttannyelvűben a perifériára szorulva érzi magát...

Tavaly ugye ezért is voltunk Amerikában, hogy felmérjük a lehetőségeinket. Imádtuk az egész utat, de nekem lejött érzésben és reális észérvekkel felmérve is, hogy nem ez lesz a 1st step arra, hogy elköltözzünk Magyarországról.

Ennek ellenére nem adtam fel, és minden, ami az elmúlt 1 évben történt Magyarországon, csak ezt az Isteni tervet támasztotta alá...nekem jönnöm kell, mert nagyon valószínű, hogy rossz helyen pottyantam le 81-ben.

Gyönyörűen tisztult az életem és a lelkem otthon az elmúlt évben, egyre erősebbnek éreztem magam, és szépen beállt a fókusz arra, hogy mi marad, és mi nem. Sokkal tisztábban láttam mindent. Így hát eljutottam oda, ahova először nem akartam, hogy számításba vegyem kiköltözés szempontjából Kanadát.

Toronto szuper zseniális volt 19 évesen, de nem tudnék ott élni, mert azóta egy zöldövezeti ember lett belőlem, viszolygok a betondzsungelektől, a tömegtől és zajtól hosszútávon, de azt viszont azért szeretem, ha az elérhető közelségben lévő városban van élet, és a város olyan, amibe ha bemegyek, akkor jól tudom érezni magam pár óráig.

Na meg utálom a 38 fokos nyarakat és a -17 fokos teleket is.

Vancouverről annyi jót hallottam, hogy nem lehet mind hazugság vagy részrehajlás...még 1999-ben Juliette is ezt mondta, aki szintén nemzetközi nyelviskolai tanéven volt, és félév után áttették Vancouverből Torontoba, hogy Vancouver ezerszer jobb...akkor ez hidegen hagyott, mert én baromi boldog voltam ott, ahol voltam, de 2018-ban szépen bekúszott az én életembe is a gondolat...

Addig gondolkodtam, olvastam, videókat néztem, amíg már egyenesen belelkesedtem. Elkezdett húzni, és elkezdett már az sem számítani, hogy ennyire messze van.
Aztán megismertem több magyart is, akiknek vagy hasonló terveik vannak, vagy évek óta kint élnek, és akik segítenek és támogatnak sok mindenben, így egyre közelebb került hozzám az egész...

Marci is szép lassan áthangolódott a tervre. Először azt kérte, hogy még 1 évet maradjunk, most pedig ott tartunk, hogy megbánta, mert már most jönne...már ő sem akar maradni.

Hát elindultunk. Bízva abban, hogy a megérzések jók voltak, hogy Anyu vezetett minket, mert ő tudja, mire van szükségem/szükségünk. 19 éve is Ő mondta, hogy legyen Toronto, ne Amerika, és igaza volt, mert tényleg életem egyik legjobb éve volt... Ő mindig azt mondta, hogy élni inkább Kanada.

Hát itt vagyunk Anyukám. De biztos vagyok benne, hogy látod is, hogy itt vagy velünk...

Budapest-Bécs-München-Vancouver. Nem kis út, és nem mondom, hogy nem fárasztó.
Az első jel, mikor azt éreztem, hogy jó irányt vettünk, az volt, amikor a 10 órás repülőút alatt egyetlenegyszer néztem ki az ablakon, és az pont Grönland felett volt. Nem hittem a szememnek olyan frenetikusan gyönyörű látvány volt, hogy szavakkal nem tudom leírni, és furcsa, megmagyarázhatatlan módon, óriási vonzalmat éreztem a táj iránt...a jeges hegyeket látva, azt éreztem, hogy jó irányba megy a repülő...

Erre nincsenek észérvek.

Folyt. köv.
A képek pedig majd jönnek mellé a telefonomról, mert azok ott vannak (írni képtelen vagyok onnan).Read more