Zsiráfok Kalandozó

Hungarian couple traveling around the world
Living in: Budapest, Hungary

Get the app!

Post offline and never miss updates of friends with our free app.

FindPenguins for iOS FindPenguins for Android

New to FindPenguins?

Sign up free

  • Day60

    Jeffrey (pici pocakos útitársunk) jól lefárasztott a mondókájával, úgyhogy jobban aludtam, mint amikor Chengduba utaztunk az alvós vonatunkkal. 7 előtt nem sokkal a kaller felébresztett minket, hogy legyen időnk összekészülődni leszállás előtt. Szimpatikus ez a rendszer, sokkal jobb, mint amikor otthon az ember találgatja, vajon mi az az állomás ahova éppen beállt a szerelvény.

    Kunmingban rendes tömeg várta a leszállókat, persze nem könnyes szemű rokonokra kell gondolni, hanem az árusok és taxisok garmadájára. Már rutinosan hesegettük el őket az útból, főleg mert csak egy metrómegállóra voltunk a szállásunktól. Azzal mondjuk nem számoltunk, hogy a metróig meg kell kerülni az egész vasútállomást... Utána viszont már gyerekjáték volt megtalálni a hotelt, ahol nagyon rendesek voltak és a kora reggeli időpont ellenére engedtek minket becsekkolni. Késő délutánig ki se mozdultunk a szobából, ki kellett pihenni az utazást.

    Utána is csak a környéken sétáltunk a kellemes, napsütéses időben. Kezdetnek a hotel előtti csirkés bódét vettük célba, a mosolygós sráctól vettünk sült krumplit és ropogós csirkedarabokat. Nagyon szimpi volt a fickó, mindig mosolygott és lelkesen integetett nekünk ha meglátott minket az utcán. Aztán szereztünk még a piacon egy hatalmas pomelot reggelire és visszafele egy szimpatikusabb helyen megálltunk vacsorázni. Végül megnéztük az utcánkba időközben kitelepült piacot is, ahol sötétedés után olyan tömeg volt, mintha a fél város itt akarna vacsorázni. A kínálatot elnézve gyanítom még meg is tudták volna oldani. Hangulatos volt, illetve ezzel arra a kérdésre is fény derült, hogy mitől volt olyan átkozottul koszos és ragadós reggel az aszfalt.

    Este megvettük a repülőjegyeket Hong Kongból Vietnámba és foglaltunk szállást a karácsonyi időszakra. A poén lelövése nélkül most csak annyit árulok el, hogy fázni biztosan nem fogunk.
    Read more

  • Explore, what other travelers do in:
  • Day59

    A nap fénypontja kétségkívül a reggelink volt, amit még a Mrs. Pandában fogyasztottunk el. Judit már kezdte kicsit unni a Fuma Pie diétát (ez előrecsomagolt piskóta mindenféle ízesítéssel - szerintem az epres a legjobb), úgyhogy lementünk kontinentális reggeliért a hostel konyhájára. Ez toastot, tojást és sajtot jelentett, mégis üditő volt ennyi idő után.

    A vonatunk csak 1-kor indult Chengduból, így elég ráérősen készülődtünk. Az út 18 óra Kunmingig, a nap legnagyobb izgalma az volt, hogy kiket sorsol majd mellénk az élet útitársnak.

    Az első eresztés két fiatalabb srác volt, akik egyből cigivel kínáltak a kínai-magyar örök barátság jegyében. Szerencsére a kabinban nem gyújtottak rá, amiért nem tudtunk elég hálásak lenni nekik. Igazából nem sok vizet zavartak, főleg aludtak illetve a mobiljukat nyomogatták.

    A vonat közben elképesztő tájon haladt keresztül. Órákon át a Jangce mellett utaztunk, gyönyörű kanyonok és hegyek között. Nagy kár, hogy nem tudtunk Szecsuánban több időt eltölteni, mert a vonatút alapján szenzációs természeti adottságai vannak a tartománynak!

    Sötétedés után a srácok leszálltak (a szemetüket viszont ott hagyták a vonaton, ami furcsa módon senkit sem zavart rajtunk kívül) és kaptunk egy tibeti aranyművest a helyükre. Megmutatta néhány munkáját a telefonján, nagyon ügyes a srác. A gyűrűjét is magának csinálta, amiről még az én hozzá nem értő szemeim is látták, hogy iszonyú igényes munka.

    Az utolsó útitársak már éjszaka csatlakoztak hozzánk. Az egyikük (a magas nyulánk) kb. felmászott az ágyra és elaludt, de a másik fickó (pici pocakos) annyira belelkesült a tudattól, hogy két európaival utazik együtt, hogy másfél órán át mesélt az életéről. Felvettük egymást WeChaten, volt közös selfie, megpróbálta elmondani mivel foglalkozik, megmutatta a teljesen kínaiul írt szabadalmat amin dolgozik és mesélt a népéről (merthogy ő a Yi kisebbség büszke tagja).

    Fél egy körül kezdtem félreérthetetlen jeleit adni annak, hogy én már rohadt álmos vagyok és most lefekszem aludni, amit aranyosan tudomásul vett, elköszönt tőlem és felmászott az ágyára - hogy aztán onnan folytassa az üzengetést. Úgy látszik a kínaiak még álmukban is tudnak mobilozni...
    Read more

  • Day58

    A második chengdui kirándulásunkkal Pinglét vettük célba. Az útikönyvek és online beszámolók hangulatos kis utcákat, több száz éves épületeket és több ezer éves banyan fákat ígértek, mindezt idillikus hangulattal fűszerezve.

    Szerencsére Pingléig sem kellett sokat utazni, ráértünk a 9 órás busszal elindulni. Már másodszorra áldottuk korábbi döntésünket, hogy a Mrs. Pandát választottuk szálláshelynek: a buszhoz konkrétan a szomszédba kellett átsétálnunk.

    A Pingléről leírtak nagyjából igazak is voltak, azzal a kis kiegészítéssel, hogy decemberre a falu teljesen kiürül, turistába már csak véletlenül botlik az ember. Illetve amikor mi tiszteletünket tettük erre, az óváros összes utcáját vagy még bontották vagy már burkolták, ezzel némileg alávágva az élvezeteknek.

    Ezt az apróságot leszámítva Pingle mindent hozott, amit előzetesen vártunk tőle. Hangulatosak a szűk kis utcák és a házak, csendes és nagyon szép a folyópart. Akár csak Dunhuangban, itt is át lehet kelni a folyón kőről-kőre ugrálva, viszont ezúttal víz is volt a lábaunk alatt, ezzel némileg növelve a tétet.

    Az is látszik, hogy Pingle teljesen kezd beépülni, egymást érik a parton a hotelek és kávézók. Ennek ellenére nekünk Kínában csak itt sikerült unlockolnunk a “nyíltan mutogatnak ránk az utcán és hangosan kommentelik” achievementet.

    A falut széltében-hosszában szűk három óra alatt bejártuk, ami nem sok a nettó négy óra utazás fényében. Szerencsére volt annyira hangulatos, hogy így se érezzük kidobott időnek. Az is biztos, hogy ha valakinek nincs ennyi ideje Chengduban, inkább ezt a programot hagyja ki és menjen pandákat és Buddhát nézni.

    Vacsorázni visszamentünk az előző napi helyre, ha már egyszer ilyen jól bevált. Utána még volt egy kis kalandom a vonatjegyekkel, amit először a hostelben akartam megvenni, de a recepciós lány nem tudott megbírkózni a technika ördögével. Azt mondta, menjek vissza hatra, addigra jön valaki aki biztos meg tudja oldani. Mivel negyed hétkor még sehol sem volt a megmentőnk, elmentem inkább a pályaudvarra megvenni a jegyeket. Szerencsére volt még soft sleeper hely Kunmingba, mert azt még Kína elején eldöntöttük, hogy a hard sleeper kategóriát itt inkább meghagyjuk másoknak.

    Mire visszaértem a szállásra Judit ki is teregette a frissen mosott ruhákat. Chengduban még volt fűtésünk, bíztunk benne, hogy a másnapi indulásig a ruhák nagyja meg fog száradni.
    Read more

  • Day57

    Első kirándulásunk Chengduból Le Shanba vezetett, a kisvárosba, ami a világ legmagasabb kőből faragott Buddha szobrával büszkélkedhet. Egy ilyen látványosságért két órát utazni igazán nem tűnt nagy áldozatnak.

    Le Shan három folyó találkozásánál fekszik, a történet szerint a Buddha szobrot is azért kezdték el egy helyi szerzetes ötletére kifaragni, hogy segítsen az állandó áradások elleni küzdelemben. A szobor végül 71 méter magas lett, ehhez pedig még Kínában is évtizedek munkája kellett. Mire elkészült, a folyószabályozás is haladt előre annyit, hogy az áradások ne okozzanak gondot, de a jelenkor azt hiszem azóta is imába foglalja a szorgos szobrászok nevét, mert Le Shan gyakorlatilag a teljes turizmusát ennek a látványosságnak köszönheti.

    A szobor már csak a méreteinél fogva is egészen különleges, amitől viszont tényleg szenzációs lett ez a napunk, az a hozzá tartozó “körítés” volt. A sziklafalat egy szép nagy örökzöld erdő veszi körbe, ami a pagodákkal és régi épületekkel annyira hangulatos, hogy azt még a csürheként viselkedő kínai turisták sem tudták elrontani. Több órát barangoltunk a szobor körbejárása előtt, közben és után az erdőben, egyik ámulatból a másikba esve.

    Az óriás Buddha után felmásztunk a Wuyou kolostorba is, ahol végre láttunk az udvaron békesen szunyókáló szerzetest is. Mondjuk amilyen szép és meleg idő volt, a helyében valószínűleg én is ezt csináltam volna. Út közben még át kellett vágnunk egy kis halászfalun is, de ez a legrosszabb turistacsapdákat idézte az erőszakos árusaival és a mindent beterítő kosszal. Sajnos azonban megkerülhetetlen, ha az ember át akar jutni a kolostorhoz a félszigetre.

    Még azzal együtt is, hogy majdnem az egész parkot bejártuk, Le Shant bő fél nap alatt meg tudtuk nézni. Chengduban még megvettük az újabb buszjegyeket a holnapi napra gondolva, aztán megvacsoráztunk egy közeli helyen, ahol Juditnak sikerült vega tésztát vennünk (a főnök hathatós segítségével) én pedig egy finom kínai hamburgerrel koronáztam meg a napot.
    Read more

  • Day56

    Chengdu leges-legnagyobb látványosságait előző nap már megcsodáltuk, rendesen le is fáradtunk a nyitástól zárásig tartó pandázásban. Ezt a napot a pihenésnek szántuk, egy kis sétát terveztünk a városban, hogy ha már úgyis erre járunk, valami mást is lássunk a tartomány legnagyobb városában.

    Mivel úgyis útba esett, beugrottunk venni két buszjegyet Le Shanba. Nem esett jól, hogy a későbbi busz is 7:05-kor fog indulni a pályaudvarról...

    Ezután az első állomásunk a Mao szobor volt, amiből Kínában egészen addig a pillanatig egyetlen egyet sem láttunk. Ez kifejezetten üdítő volt Kazahsztán után, ahol még a pékség ajtajára is az elnök arcképe van kifeszítve. A szobor maga nem meglepő módon kedves, joviális öregembernek ábrázolja a modern Kína megalapítóját, ikonikusnak mondható ballonkabátjában. Az ember nem is gondolná, hogy az ő kezeihez is milliók vére tapadt.

    Ha a szobor nem is okozott különösebben meglepetést, az váratlan volt, hogy a hatalmas főtéren mennyire intenzív a rendőri és katonai jelenlét. Nem kimondottan a szobrot vigyázták, hanem ki tudja... velünk együtt tizen ha lézengtek ott, ennyi azért még a Vatikánban is kevés lenne a rendszer megdöntéséhez.

    Ezen tanakodva sétáltunk át a People’s Parkba, ahol újabb meglepetés ért minket: a kora délutáni időpont ellenére a park rendesen meg volt tömve emberekkel. Szokás szerint szép számmal képviseltették magukat a nyugdíjas tánccsoportok, illetve amivel először itt találkoztunk, az önjelölt táncdalénekesek csapatai. Utóbbit úgy képzeljétek el, hogy vontatott kínai muzsikára egy szebb napokat látott férfi és/vagy nő rettenetes áriákat énekel egy mikrofonba. A hetvenen túli közönség imádta, ők töltötték meg a nézőteret. A még élvezetesebb összhatás kedvéért mindenkinek ajánljuk, két ilyen csoport közé üljön le, hogy sztereóban élvezhesse a kínai sanzonénekesek legnagyobb slágereit.

    Mi azért inkább gyorsan elmenekültünk ezekről a helyekről, a park csöndesebb részeit keresve (már amennyire ez a fogalom értelmezhető itt Kínában). Sajnos az orchideákat nem találtuk sehol, a díszpontyokat és a teaházakat ellenben igen. Egyik sem volt egetrengető, de kiváló alkalmat szolgáltak arra, hogy kicsit megfigyeljük Chengdu népét.

    Aznapra az utolsó állomásunk Wang Jian sírja volt. Az egykori uralkodó mauzóleuma volt az első Kínában, amit teljes egészében feltártak a régészek. Az emlékmű két részből áll: magából a sírhelyből és a mögötte eleterülő, ingyenesen látogatható parkból. Utóbbiban ismerkedtünk meg Kína talán legvidámabb öregével, a 83 éves Mr. Zhannal (de a nevében nem vagyok biztos). Az öreg hangosan kiáltozva szaladt utánunk a parkban, majd leültetett minket egy padra, hogy a kis fekete notesze segítségével egy jót társalogjon velünk. A füzetbe angol példamondatok voltak felírva gyöngybetűkkel, alattuk a kínai jelentéssel és szintén kínai írásjelekkel egy kiejtési “útmutató”. Ezek közül olvasott fel nekünk, mindegyik után hangosan kacagva örült a sikerének. Tüneményes volt, gyorsan kisebb csoportosulás jött össze körülöttünk, mindenki látni és hallani akarta a fura idegenek történetét. Mr. Zhan pedig, akárcsak C-3PO az endori medvéknek, lelkesen mesélt a hallgatóságnak.

    Ezután a kedves epizód után, zárás előtt értünk a mauzóleumhoz. Ahogy akkoriban Kínában csinálták, ezt a sírt is egy méretes dombbal fedték be, de ide végre be is tudtunk menni. A hatalmas koporsón kívül Wang Jian szobra volt még érdekes, amiről azt tartják, az egyetlen realisztikus, kínai császárt ábrázoló szobor ebből az időszakból.

    Hazafele a hostel szomszédságában lévő pizzériát szemeltük ki vacsorára, ahol a szokatlanul hosszú várakozás közben újabb fejezetekkel bővítettem készülő könyvemet a kínaiak étkezési szokásairól. De a pizza nagyon finom volt (és ha hihetek az étlapnak, nepáli marhahússal készült)!
    Read more

  • Day55

    Chengduba első-, de még másodsorban is azért jöttünk, hogy találkozzunk Kína legismertebb arcaival.

    Judit nagy panda rajongó, amikor még csak beszéltünk erről az utazásról, Kínát is azzal próbáltam meg eladni neki, hogy itt aztán sehol máshol nem tapasztalható panda-népsűrűség van! Még az is lehet, hogy mi is látunk egyet út közben! (Arról nem is beszélve, hogy micsoda motivációs ereje volt a nehéz pillanatokban “A pandákért!” felkiáltásnak!)

    Magyarországról ha az ember igazi pandát (egészen pontosan óriáspandát, mert létezik sokkal kisebb társa is vöröspanda néven) szeretne látni, minimum Bécsig kell érte utaznia. A pandák a veszélyeztetett állatok közé tartoznak, 1600 egyedre becsülik a teljes populációt. Természetes körülmények között már csak Kínában élnek, így a kínai államnak “monopóliuma” van a pandák fölött. Minden állat (beleértve az állatkertben élő példányokat is) a kínai állam tulajdona, kivinni őket az országból szigorúan tilos. Az egyetlen lehetőség pandák “beszerzésére”, hogy a kínai állam bérbe ad pandapárokat állatkerteknek, évi 1 millió dolláros bérleti díjért azzal a megkötéssel, hogy az állatkert besegít a tudományos kutatásokba. Természetesen az ily’ módon fogságban született pandák is mind a kínai állam tulajdonát képezik.

    Chengdu (amellett, hogy a tartomány a pandák élőhelye) azért is különleges, mert a városban müködő Giant Panda Research Base a legnagyobb kutatóközpont illetve pandakert a világon. Több, mint harminc éve alapították, ma már nevetségesnek tűnő 6 óriáspandával. Ma 146 óriáspanda él a központban, főleg az eredményes szaporításuknak köszönhetően.

    Ez persze többszörösen is megsüvegelendő teljesítmény, de az egész nem érdemelne chengdui látogatást az egyszeri földi halandónak, ha nem lehetne helyben megnézni fent nevezett állatok jelentős részét. Szerencsére Kínában is szeretik a biztos bevételi forrásokat, a pandák pedig stabilan vonzák ide a látogatókat.

    Mi nyitásra mentünk és ez többszörösen is kifizetődő döntés volt: reggel van az (első) etetés, az állatok ilyenkor még kifejezetten aktívak és a legkisebb tömeg is ekkor van. Már maga az állatkert is fantasztikus, gyönyörűen kiépítették az egész parkot és látszik, hogy nagyon szépen gondozzák is. Mindenhol bambusz nő, az ösvényeken az ember lépten-nyomon pávákba botlik amik itt szabadon mászkálnak a látogatók között.

    A főszereplőket több kisebb-nagyobb kifutóban lehet megcsodálni. A kifejlett példányok magányosan élnek a természetben, így itt is egyedül tartják őket. A fiatalabb példányokat nagyjából két korosztályra osztották: tinik és kölykök. Ők hárman-hatan is elvannak egy kifutón, az alvás és evés mellett játszanak is egymással vagy a játékaikkal (az idei év slágere a fonott kosár/hinta). És volt egy egészen pici pandabocs is, aki szintén magányosan szórakoztatta a közönséget.

    Az állatok a napjuk jelentős részét evéssel és alvással töltik, nagyjából fele-fele arányban. Az a jó Chengduban, hogy ennyi állatnál mindig volt egy, amelyik éppen nem aludt és így lehetett nézni mivel foglalatoskodik.

    Gyakorlatilag az egész napot azzal töltöttük, hogy mászkáltunk az parkban és lestük az állatokat. Igyekeztünk mindegyik kifutóhoz elmenni, hátha éppen akkor sikerült meglesni őket táplálkozás vagy egy kiadós játék közben.Végül egy percig nem unatkoztunk, mindig volt valami, ami lekötötte a figyelmünket. Elképesztően jó hely ez az állatkert!

    JEGYZETEK
    A látogatás végére azért az is kiderült, hogy úgy istenigazából a pandák az emberi közbeavatkozás nélkül is minden bizonnyal maguktól kihaltak volna, mert hát hogy is mondjam... nem könnyítik meg a saját dolgukat.

    Eleve már az mekkora baromság, hogy csak bambuszon élnek, miközben a többi medvéhez hasonlóan mindenevő a felépítésük? A tudomány mai állása szerint a jégkorszakban, a szűkös táplálékforrások miatt “szoktak rá” a bambuszra, aminek viszont annyira alacsony az energiatartalma, hogy kénytelenek napi 10-12 órát evéssel tölteni. Azt már meg sem említem, hogy mindennek a tetejébe még válogatósak is, mert az ismert bambuszfajok közül csak párat szeretnek...

    Aztán ott van az is, hogy a nőstények évente 1-2 napig (!) képesek teherbe esni, de akkor is igazán csak egy pár órás (!!!!) ablakban termékenyek. Add ezt össze azzal, hogy magányosan élnek (mert ugye bambuszból sokat esznek amihez hatalmas terület kell) és még abban is válogatósak, hogy kivel párosodnak! Nem vagy szimpi? Sorry, akkor majd jövőre valaki mással megnézzük. Ami még ennél is viccesebb, hogy a nőstény vemhessége 11 héttől 11 hónapig tarthat, nincsenek külső jelei, de még a hormonjaiból sem lehet kimutatni, mert ugyanazokat az értékeket produkálják, mintha izgatottak lennének.

    És ha még ez sem lenne elég, természetesen van folytatás is. A pandák kb. 50%-ban ikreket hoznak világra, de az anya csak egy utódot fog felnevelni. Az utódok születéskor alig 100 g-ot nyomnak és nyilván mondanom sem kell: maguktól teljesen életképtelenek (a zsiráfbébik születés után pár órával már járnak).

    Az persze, hogy mindezek ellenére a pandák a mai napig itt vannak közöttünk, kisebb fajta csoda. (És persze rengeteg munka az ehhez hasonló állatkertek részéről.)
    Read more

  • Day54

    (Az előző rész tartalmából: hőseink éppen felpattannak a Chengduba induló vonatra, hogy megkezdjék utazásukat Szecsuán földjére.)

    Előzetesen kicsit tartottunk ettől az úttól: sok görbe sztorit olvastunk kínai vonatozásokról, de mint utólag kiderült, félelmünk most teljesen alaptalan volt. Egy idősebb nővel és a lányával osztoztunk egy négyfős kabinon, ők végig vagy aludtak vagy csöndben nyomkodták a telefonjaikat, szóval nem sok vizet zavartak. Az anyuka este kicsit horkolt, de messze volt még attól a szinttől, ami kifogna a füldugóimon.

    Az persze az első pillanatban nyilvánvalóvá vált, hogy nem fogunk kazah szintű szolgáltatásokban részesülni: ott minden utas felszálláskor tiszta ágyneműt és törölközőt kap, itt meg letakaríthattam a szotyimaradványokat a széttúrt ágyamról. Nem baj, nem hiába cipeljük magunkkal a hálózsákbélést!

    A 16 órás út közel felét átaludtam, de reggel fél nyolckor szerencsére felkapcsolták a lámpákat a kocsikban és elindult valami rettenetes kínai zene a hangosbemondóból. Sokszorosan áldassék a neve annak, aki ezt kitalálta!

    Chengduig más meglepetésben már szerencsére nem volt részünk. Az állomáson örömmel konstatáltuk, hogy legalább 14-15 fok van, végre elindultunk a melegebb éghajlatok felé!

    A hostelig (Mrs. Panda - a neve tökéletesen fedi a tematikát, még az étteremben is egy plüss pandát adtak a rendelésekhez) kényelmes és modern metrókkal mentünk, lepakoltunk majd elindultunk bejárni a környéket. Chengdu központjában szálltunk meg, úgyhogy széles sugárutak és méretes toronyházak között császkáltunk vacsora (fantáziátlan, szinte üres leves tésztával) és bolt (Carrefour) után kutatva.

    Visszafele kis kitérővel jöttünk (benéztem az egyik kereszteződést), közben be is esteledett, így megcsodálhattuk a belvárost éjszakai pompájában is. Nekem nagyon bejött, az első benyomások határozottan jók voltak Chengduban. Már csak a pandalátogatás sikerüljön jól és egy rossz szavam sem lesz!
    Read more

  • Day53

    A reggel a szokásos utazós rutinunkkal indult: becsomagolás, készülődés. Nem szoktunk nagyon szétpakolni (erre a legtöbbször elég hely sincsen), de máshogy készül az ember egy 3 órás vonatozásra, mint egy 16 órán át tartó éjszakai mulatságra. Főleg, mert Kínában ez volt az első alkalom, hogy nem jófajta szupervonattal utaztunk, hanem annak hagyományos (és lassú) társával.

    Kibuszoztunk gyorsan az állomásra, átvettem a jegyeket, bebugyoláltuk a táskákat és leadtuk őket a csomagmegörzőbe. Volt még majdnem 11 óránk az indulásig, úgyhogy azt találtuk ki, elmegyünk megnézni Jingdi császár sírját. A Lonely Planet ódákat zengett róla, gondoltuk nagyon nem lőhetünk mellé.

    Elverekedtük magunkat a megfelelő buszmegállóba, de volt még egy kis időnk indulásig, úgyhogy beiktattunk egy gyors ebédet. A busz jó sokat késett, közben a hideg szélben állva kicsit azért átkoztam magam, amiért a táskámban hagytam a széldzsekimet...

    Jingdi mauzóleuma sokban hasonlít Csi Si Huan sírjához, csak itt már legalább elkezdődtek az ásatások és nem csak egy agyagból emelt dombot lehet körbejárni. A hely magasan legérdekesebb része a múzeum volt, ami a hosszúkás sírok fölött vezeti végig a látogatókat, az üvegpadló segítségével betekintést engedve azok tartalmába. A hangulatvilágítás ellenére a legfontosabb dolgokat azért lehet látni: akárcsak az agyagkatonáknál, itt is nagy számú agyagfigurát találtak (50 ezernél is többet), de Kína első császárával ellentétben ezek elsősorban nem katonákat ábrázolnak, hanem szolgálókat, hivatalnokokat, valamint rengeteg háziállat is akad közöttük. És persze nem életnagyságú szobrokra kell gondolni, ezek “csak” 30-70 centisek.

    Természetesen itt is körbe lehet járni az egész mauzóleumot, ami nekünk inkább volt kellemes séta a zöldben, mint érdekes történelmi túra.

    A városba visszafele meg kellett egy kicsit küzdenünk a buszon a helyünkért, de három hét Kína után ez már nem jelentett kihívást. Mint utólag kiderült, jó döntés volt felszállásnál furakodni, mert a sofőr csak annyi embert volt hajlandó elvinni, amennyi le tudott ülni a buszon. Ez persze a távolsági buszokon otthon is így működik (elvileg), de ez egy helyi járat volt.

    Xi’anban még visszamentünk street foodot enni a muszlim negyedbe, aztán megcéloztuk a pályaudvart. Meglepő módon sokkal lepukkantabb volt, mint amire számítottunk, és a vasárnap esti időpont ellenére alig volt szabad ülőhely.

    Indulás előtt kb. fél órával mi is felszálltunk a vonatra, hogy megkezdjük addigi leghosszabb és leglassabb kínai vonatozásunkat. A folytatáshoz lapozz a következő napi bejegyzéshez!
    Read more

  • Day52

    Mire megérkeztünk Xi’anba már én is éreztem, hogy kezdünk telítődni a “hagyományosnak” mondható látnivalókkal (pagoda, templom, múzeum, buddhista akármi). Nyilván az agyaghadsereget nem szabad kihagyni, szerencsére annyira egyedi az egész, hogy évek múlva nem csak egy elmosódott emlék lesz belőle. A második Xi’anban töltött napra viszont más jellegű programot akartunk, úgyhogy úgy döntöttünk körbebringázunk a városfalon.

    Xi’an azon kevés kínai városok egyike, ahol még áll az eredeti városfal (persze számos felújításon azért átesett az évezredek során). Több méter széles még a tetején is, végig járható, sőt, a kerékpárról is csak egy rövid szakaszon kell leszállni (nagyjából amikor visszaadod a kölcsönzőben).

    Elsétáltunk hát a déli kapuhoz, felmásztunk a fal tetejére és szereztünk gyorsan két bringát. Az óramutatónak megfelelően indultunk el, két óránk volt a teljes, 16 km-es táv megtételére. Gyönyörű napsütés volt, sokkal melegebb, mint a korábbi napokban, úgyhogy igazi jutalom korzózást rendeztünk. Ha valami érdekeset láttunk megálltunk, néha kattintottam egy fényképet, illetve egy ponton meg is pihentünk, hogy megegyük az ebédre hozott almákat.

    Annyira kényelmes tempóban tekeregtünk, hogy majdnem le is járt a két óránk, mire visszaértünk. Sajnos pont a végére maradtak a rázatós szakaszok, ahol még nem volt idő felújítani a burkolatot, ez pedig egy kicsit szétszedte az ember csuklóját. Amúgy viszont végig nagyon kényelmes és kellemes volt az útunk.

    A szombati chill hangulat jegyében elmentünk még sétálni és nézelődni a muszlim negyedbe. Rögtön az elején meg is álltunk egy szimpatikus helyen vacsorázni, ahol szem- és fültanúi lehettünk, ahogy a főnök felsorakoztatja a teljes személyzetet és hegyibeszédet intéz hozzájuk. A társaság látványosan két részre szakadt: az a fele, amelyik szem előtt volt, éberen figyelt, de az oszlop mögött rejtőző szakaszt jobban szórakoztatta, ahogy mi küzdünk a levesekkel.

    Evés után folytattuk a sétát a dugig tömött utcákon: kicsit olyan érzés volt, mintha a fél város itt kommandózna a különböző snack- és a felesleges giccsárusok között. Végül persze nem bírtuk ki és mi is vettünk lepényeket másnapra.

    Még el akartunk menni átvenni a jegyeket a vasútállomásra, de a hűvös levegő és a lustaság legyőzött minket. Úgyis csak késő este indulunk Chengduba, másnap bőven lesz még időnk ezzel szórakozni.
    Read more

  • Day51

    Mi mással is kezdhettük volna Kína bölcsőjének felfedezését, mint a szerényen csak a “világ nyolcadik csodájaként” emlegetett agyaghadsereggel? Ez az a látványosság, amiről valószínűleg mindenki hallott már és aminek a neve annyira elválaszthatatlan Kínától, mint az Eiffel toronyé Párizstól vagy a Big Bené Londontól.

    Eddig az útunkon mindenhol sikerült megúsznunk a turisták tömegeit, részben azért, mert kevésbé kitaposott ösvényeken jártunk (Kazahsztán), illetve mindenhova a szezon után estünk be. Xi’anban viszont még kellemes őszi idő volt, a nagy rohamok is csak decemberben érnek véget, így teljesen esélytelen volt, hogy olyan kihalt legyen a hely, mint az Aral-tó.

    Az agyagkatonákat mindenki Xi’annal azonosítja, Kína első császárának a sírja viszont a várostól keletre, kb. egy órás buszozásra van. Mivel azonban egy ekkora látványosságról beszélünk, megközelíteni a pofonnál is egyszerűbb. Kimentünk a vasútállomásra, ahol szó szerint ketten rohantak elénk azzal, hogy menjünk gyorsan az ő buszukkal, mert az már szinte indul is. Annyira gyorsan történt minden, hogy elsőre az sem volt egyértelmű, ez a két figura nem ugyanannak a társaságnak dolgozik.

    Mire elértük a célt, a busz majdnem teljesen kiürült. Út közben meg lehetett volna állni pár kisebb látványosságnál, de mi ezeket inkább kihagytuk. A kínaiak viszont szeretik kimaxolni az ilyeneket, úgyhogy a tömeg szépen leolvadt.

    Leszállás után sikerült rossz irányba elindulnom, kicsit megkavartak az útikönyvek: Csi Si Huangnak van egy mauzóleuma is (az agyaghadseregtől kicsit nyugatra) és ez egy teljesen különálló létesítménynek számít(ott), viszont újabban az egész komplexumot mauzóleumnak hívják... Szerencsére azért gyorsan korrigáltunk, ami után már csak egy fél órás bolyongás várt ránk a jegypénztárig, mert azt bezzeg az egész turistacsapda giccsáruda leghátsó pontjába tették le. Ez egy kicsit kiábrándító volt, de csalódottságunk legfeljebb csak az első agyagkatona megpillantásáig tartott.

    A sírhely szerencsére nagyon szépen és profin van berendezve. Három különálló épületben lehet megtekinteni a szobrokat, mindegyiknek más a célja és ezzel a felépítése is. Mindháromban egy-egy sír található, amiket ugyanazzal a módszerrel készítettek:
    - először hosszú, több méter mély vájatokat ástak a földbe
    - ezek alját ledöngölték és téglával leburkolták
    - az oldalába függőleges gerendákat állítottak, hogy megtartsák majd a födémet
    - a szobrokat a gödrökbe állították bele
    - és végül az egészet betemették.

    Egészen a 20. századig senki még csak nem is sejtette az agyaghadsereg létezését, amíg egy kutat ásó kínai paraszt véletlenül fel nem fedezte Kína egyik legfontosabb régészeti lelőhelyét.

    A sírokon fordított sorrendben érdemes végigmenni, mi is ezt a sorrendet követtük. A harmadik terem a legkisebb, itt csak 72 szobor található, azok is többségében fejetlenek vagy még összetörve, darabokban hevernek a vájatokban. Amiért mégis egyedi, az az, hogy az itt elásott szobrok közül több magas rangú vezetőt ábrázol, így azt sejtik, ez lehetett a “parancsnoki sátor”.

    A második teremben már 1300 szobor van, de ezek közül alig lehet egy párat megnézni. A terem legnagyobb részét elfoglaló kamra még erősen “work in progress” hangulatú. Az egyik oldalán viszont, a látogatók szintjén, öt szobor van kiállítva (egy térdelő és egy álló íjász, egy katona a lovával, egy tiszt és egy parancsnok) és ezeket közelről is meg lehet nézni. Igazán itt lehetett jól látni, mennyi munka lehetett a szobrokat megcsinálni: még az olyan apró részletek is aprólékosan ki vannak dolgozva, mint a cipők talpának mintázata.

    Az első terem akkora, mint egy repülőgép hangár és ebből már lehet sejteni, hogy itt szabadul csak el igazán a pokol: becslések szerint 6000 szobrot rejt itt a föld, amiből körülbelül 2000 van kiállítva. Nehéz mást mondani erre a hatalmas tömegre, mint hogy elképesztően impresszív látvány. És még ennél is sokkal hatásosabb (és félelmetesebb!) lehetett újkorában, amikor még az összes szobor ép volt.

    Szerencsére mindegyik termet körbe lehet járni, az első kettőben a szerencsésebbek még régészeket is el-elcsíphetnek munka közben (még bőven van mit feltárni és restaurálni a sírokban). Tényleg nincs két ugyanolyan katona: másmilyen az arcuk és szoborról-szoborra változik az arckifejezésük is. De odafigyeltek a szobrászok a hajviseletükre, arra, hogy a sapkát máshogy hordják a fejükön, vannak soványabbak és testesebbek, és még a ruháik redői is máshogy állnak. Egyedül a lovaknál éreztük, hogy ott egyetlen minta alapján dolgozhattak. Persze az is lehet, hogy nincs elég éles szemünk az apró különbségek kiszúrásához.

    Az agyaghadsereggel együtt számos korabeli fegyvert temettek el, ezeket egy negyedik, múzeumként funkcionáló épületben lehet megnézni két, szintén a sírokból előkerült gyönyörű bronzhintó társaságában. A kardok elképesztő jó állapotban vészelték át az évezredeket, amire a magyarázat legalább annyira döbbenetes, mint ez az egész hadsereg: a fegyvereket olyan védőréteggel vonták be, amit utána az 1930-es években fedeztek fel újra német kutatók.

    Összességében nagyon megérte megnézni az agyaghadsereget, mert tényleg a kínai civilizáció egyik csúcsteljesítménye és ezt még az iszonyatosan elturistásított körítés sem tudta elrontani.

    Amit viszont nem tudunk már ennyire jó szívvel ajánlani, az Csi Si Huang mauzóleuma. Mi átsétáltunk (sok idő és se nem szép, se nem érdekes az út), hogy aztán egy hatalmas parkon és egy körbekerített agyagdombon kívül semmit se lássunk. A mauzóleum alig van feltárva, parknak viszont nem elég szép.

    Ennek ellenére a napot nagyon elégedetten zártuk: az agyaghadsereg még többet is adott, mint amire számítottunk.
    Read more

  • Day50

    Hétkor szorgalmasan ébresztett minket a telefonom: eljött az ideje megkezdeni a napot, ha már egyszer a 8:30-as buszt vettük célba.

    A békés készülődést csak az az apróság zavarta meg, hogy egyáltalán nem volt melegvíz a fürdőnkben. Persze így legalább nem tűnt annyira hidegnek a szobánk a zuhany után... Aztán 8 körül Justin felhívott, hogy változott a terv, nem a haverja viszi a reggeli járatot, mégis ki kellene mennünk az állomásra. Szerencsére volt még annyi időnk, hogy ettől ne essünk kétségbe.

    Negyedre lent voltunk az autónál, Justin kezébe nyomtam a Rough Guide könyvet, hogy használják egészséggel. Ha csak egyetlen dolgot tanultam ezen az úton az az volt, hogy SOKKAL kényelmesebb digitális útikönyvekkel az élet, mint papír alapú társaikkal. Egész Kazahsztánt letoltuk egy PDF-fel, Kínában sem vettük elő kettőnél többször a Rough Guide-ot. Nincs vele semmi baj, de a zsebemben lévő Lonely Planet pont ugyanazt tudja. Csak kevesebb helyet foglal és mindig nálam van.

    Még indulás előtt Justin átnyújtott egy csomag kekszet és némi nasit, hogy ne haljunk éhen a hosszú úton. Tündéri ez a fickó, komolyan!

    A busz már kint várakozott az állomás előtt, gyorsan berohantunk jegyeket venni, elköszöntünk Justintól, akiről remélem az eddigiek alapján kiderült, hogy idáig messze a legjobb szállásadónk volt. Gyorsan csináltunk is egy közös képet vele.

    Picit vegyes érzésekkel köszöntünk el Xiahétól és vele Tibet kapujától: szuper volt a hostel, gyönyörű a környék, mindkettőnknek nagyon tetszett a Labrang kolostor is, de erre a hidegre nem voltunk rendesen felkészülve. Az pedig külön nagyon rosszul esett, hogy a szobánk is ennyire hűvös volt. Judit is azt mondta, még ilyen körülmények között sem bánta meg, hogy ide felutaztunk, pedig sokkal fázósabb nálam. De az biztos, hogy ha szeptemberben látogattunk volna ide, még ennél is nagyobb flash lett volna Xiahe.

    Az út Lanzhouig eseménytelen de szép volt (nem is értem miért írta a Lonely Planet, hogy “uninspiring”). Lanzhouban már ismerősen mozogtunk, gyors buszozás után már kint is voltunk Lanzhou West állomáson.

    Idefele nem volt alkalmunk megnézni, így abban az írásban nem tudtam kellően lelkendezni, most viszont nem ússzátok meg: gyerekek, ez valami baromi jól néz ki! Egyrészt sokkal jobban hasonlít egy repülőtérre mint egy vasútállomásra. Másrészt hatalmas a váró, a a ferihegyi Sky Court szerintem háromszor is elférne benne. Harmadrészt pedig tiszta és fűtött, és utóbbi feature az elmúlt napok állandó didergése után elmondhatatlanul jól esett nekünk.

    Volt még majdnem négy óránk az indulásig, úgyhogy ebédelni is bőven volt időnk. Az emeleten annyi szimpatikus hely volt, hogy kicsit szenvedtünk is a bőség zavarában. Kivételesen még azt is megértették mire gondolunk vegetáriánus étel alatt és Judit levesébe egyetlen húsdarabot sem tettek. Kudos!

    A vonatunk a már jól ismert kínai szupervonat volt, a Xi’anig hátralévő 620 km-t kicsit több, mint három óra alatt tettük meg. Ezt csináld utánunk MÁV!

    Xi’anban metróra szálltunk (Kínában először), teljesen úgy néz ki ez a vonal, mint a szöuli metrók - ez pedig elég nagy dícséret. Minden ki van írva angolul, a kocsik tiszták, folyamatosan mutatja az ajtók felett hol jár a szerelvény, melyik ajtó fog kinyílni... és közben a kocsiban lévő kis TV-ken Tom és Jerry rajzfilmek mennek (rengeteg reklámmal).

    A metró egyenesen a szállásunk utcájában tett le (mondanám, hogy pont így lett megtervezve de ez ordas nagy hazugság lenne - szerencsénk volt), ahonnan már csak negyed óra séta kellett a hotelig. Gyors check-in, majd boldogan vettük birtokba a légkondival felszerelt szobánk. Ez ugyanis egyet jelentett a szabályozható fűtéssel, amit egy hét fagyoskodás után már nagyon vártunk.
    Read more

  • Day49

    Nem biztos, hogy életünk legjobb ötlete volt a reggel 10:15-ös idegenvezetést megcélozni: reggel 9-kor az ablakunk még le volt fagyva és a telefon Weather appja szerint is csak -8 fok volt.

    Az ég felhős volt, úgyhogy esélyünk sem volt sokkal melegebb időre. Judit kb. az összes létező ruháját magára vette, két pulóver volt rajta, egy polar pulcsi, alattuk egy rövid és egy hosszú ujjú póló, az egész fölött pedig a kabátja. Én igazából csak a lábaim miatt aggódtam, ez a félcipő nem erre a hőmérsékletre lett tervezve.

    Sokat nem volt időnk ezen tanakodni, mert éppen csak odaértünk a pénztárhoz a kiírt időre. Akárcsak előző nap, a kis ablak zárva volt, úgyhogy elkezdtem kopogni. Nemsokára megjelent két szerzetes, az egyik kérdezi: jegyet vettünk? Persze, a kolostorban az összes pénztár zárva van, de mi tudtunk jegyet venni... A nemleges válaszomra azért előzékenyen kinyitották az irodát, hogy kielégítsék a piac jegy-éhségét.

    Mint kiderült, a korábban szenzációs következtetési képességeket felmutató szerzetest kaptuk idegenvezetőnek. Hogy is mondjam... arra amit ez a figura a következő szűk egy órában csinált, Európában mi csak azt mondanánk, hogy mérhetetlenül arrogáns egy köcsög volt. Alig mesélt valamit azokról az (egyébként szenzációs) épületekről amikbe elvitt minket, vagy a kolostor működéséről, vagy a vallásukról - helyette folyamatosan filozófiai kérdésekkel bombázott (mi a boldogság? mi a hazugság? mi az az “én”? ki a “jó” ember?) amikre akármit válaszoltam, egy lesajnáló horkantás volt legfeljebb a válasz. Persze a nagy igazságot utána nem osztotta meg velünk - godolom ahhoz be kellene iratkozni a 14 éves tibeti filozófia kurzusra, hogy ezekre fény derüljön.

    A lényeg persze úgysem a fickó volt, hanem ahova a segítségével bejutottunk. Megnéztük az orvosi képzés épületét, jártunk két szentélyben is (egyik a bölcsesség, a másik az együttérzés istenének volt szentelve), elvitt minket a jak vaj szobrok kiállítására (ez volt az egyetlen hely, ahol szabad volt bent is fényképezni) és végül megnéztük a közös imádságok színhelyét, egy hatalmas szentélyt. Mindegyik épület gyönyörűen fel volt díszítve, mindenhol jak vaj gyertyák pislákoltak, a szerzetesek pedig vastag, díszes párnákon ülve olvasgattak, imádkoztak - vagy csak azt nézték mit csinál itt ez a két fura idegen.

    A túra végére egész rendes lett a fickó, direkt felhívta a figyelmünket arra, hogy nemsokára kezdődik a közös ima, ha itt tudunk maradni azt még érdemes megvárni. Nem kellett nekünk kétszer mondani, járkáltunk egy kicsit a “főtéren” és néztük ahogy egyre nagyobb tömegben érkezek a vörösbe öltözött szerzetesek az imára. Sokan már eleve a sárga fejfedőjükkel érkeztek, ami a fiatalabbaknak rendes punk külsőt kölcsönzött taréjhoz hasonlító formájával.

    Megvártuk az ima kezdetét, aztán elindultunk bejárni a kolostor azon részét, amit előző nap nem láttunk. Megint elsétáltunk a nyugati kapuig, ahol Xiahe tibeti része kezdődik, mert meg akartuk keresni az innen induló külső túra útvonalat. Ezt ugyan nem találtuk meg, de legalább megnéztük milyen a falu tibetiek lakta része. Vígaszdíjként megmásztuk a kolostorral szemközti kis dombot, hogy onnan is körbenézzünk.

    Ezután nem nagyon maradt más, mint hogy visszasétáljunk ebédelni a kínai részre. Útközben még meg akartuk nézni a könyvnyomdát, de azon a részen ahol a térképek szerint található, csak zárt kapukba botlottunk.

    Ezúttal egy törökülős helyre vitt minket a gyomrunk, ahol pompás dekoráció közepette ettünk egy közepes ebédet. Ráadásul még a tofunkat is elfelejtették felszolgálni.

    Hazafele ismét a Justin taxi szolgáltatásait vettük igénybe. A szobánk persze jól kihűlt, így nagyjából ugyanaz volt a program, mint előző nap: melegedtünk a paplan hegyek alatt, olvasgattunk, blogoltam. Este még gyorsan megbeszéltük Justinnal, hogy a 8:30-as busszal megyünk vissza Lanzhouba, de hogy ne kelljen kimenni az állomásra, ő majd segít nekünk leinteni a buszt a sarkon. Állati rendes ez a fickó, nagy kár, hogy nincs belőle minden kínai szálláson egy!
    Read more