Zsiráfok Kalandozó

Hungarian couple traveling around the world
Living in: Budapest, Hungary
  • Day155

    Bár Siem Reap nincs kimondottan messze Bangkoktól, korai buszt néztünk ki magunknak, hogy ha bármi bonyodalom adódna a járattal vagy a határon, legyen még időnk korrigálni. Így persze nem vihettük túlzásba az alvást, de a korai kelésért némileg kárpótoltak minket az előző este vásárolt fánkok.

    Immáron a teljes menetfelszerelésünkkel kiegészülve intettünk másodszor is búcsút a legjobb ár-érték arányú bangkoki szállásunknak, majd visszametróztunk és taxiztunk a korábban megismert buszállomásra. Indulás előtt még gyorsan bevásároltunk az útra, aztán megkerestük a buszunkat és elfoglaltuk a helyünket.

    Az út a kambodzsai határig lassú és unalmas volt, az egyetlen szórakozást az jelentette, hogy a határ előtt pár kilométerrel megálltunk "pihenni", ami nagyszerű alkalmat kínált a busztársaság egyik alkalmazottjának arra, hogy megpróbálja irtózatosan drágán elsózni a belépéshez szükséges vízumokat a kevésbé tájékozott és/vagy felkészült embereknek. Az előttünk ülő francia nő hangosan kommentálta, hogy ez így amúgy legalább kétszer annyiba kerül, mintha helyben váltanánk meg, de ez látszólag senkit sem érdekelt. A mellettünk ülő, pénztárcáját az utazása első havában elhagyó (és mérsékelt talpraesettségéről egyéb módon is tanubizonyságot tevő) amerikai srác is benevezett erre a körre, én meg pechemre voltam annyira jóhiszemű, hogy adjak neki némi thai bahtot azért a máig beváltatlan ígéretéért cserébe, hogy majd PayPalon visszautalja a kapott pénzt. A nyilvánvaló vízumos lehúzásnál is viccesebb volt azonban, hogy a busz simán elindult volna úgy, hogy az egyik japán utas még a mosdóban tartózkodott - persze ez főleg a vele együtt utazó másik három japánt minősíti, akiknek eszükbe sem jutott volna szólni, hogy a pajtijukat ugyan legyenek már oly' kedvesek és várják meg.

    A nap fénypontját persze a thai-kambodzsai határ jelentette. Szokás szerint a határon gyalogosan kellett átkelnünk, a buszon velünk utazó srác csak annyit mondott, hogy ha átértünk, a kaszinó előtt fognak minket várni. Már Thaiföldről kilépni is kisebb kihívás volt, mert a határon egyrészt semmi sem volt kiírva, másrészt az ott folyó zsibvásár nem könnyítette meg a tájékozódást. Utána megint kóvályogtunk egy sort mire megtaláltuk, hogy hol kellene Kambodzsába belépnünk. Az egésznek tényleg olyan volt a hangulata, mintha itt mindenkinek minden mindegy lenne, ha éppenséggel pecsét és vízum nélkül sétáltunk volna be az országba, szerintem legkorábban a kilépésnél néztek volna ránk kicsit gyanakodva. Az utolsó akadályt, a kaszinó megtalálását már csak a helyiek segítségével sikerült abszolválni, akik kedvesen megmutogatták, honnan indulnak Siem Reapbe a buszok.

    Bár nem számítottunk rá, a végére maradt még egy slusszpoén is. Az amerikai srác csak nem akart előkerülni, már az egész busz átjutott a határon, csak rá vártunk. Aztán kiderült, hogy nem engedték kilépni az országból, mert túllépte a vízuma által meghatározott időtartamot - és persze pénze sem volt, hogy kifizesse a büntetést. Vártunk rá egy darabig, aztán az egyik fickó lepakolta a táskáit a buszról, mi pedig elindultunk Siem Reapbe.

    Az útnak ez a szakasza még a korábbinál is unalmasabb volt. Egy utolsó pihenőt tartottunk még a világvárosnak távolról sem nevezhető Kralanh-ban. Itt SIM kártyát próbáltak meg eladni nekünk, de akkor sem vettünk volna ha történetesen van nálunk elegendő riel.

    Mire Siem Reapbe értünk már majdnem beesteledett. A busz a külvárosban, egy családi ház előtt tett le minket, ahol a társaság elnöke mérsékelten sikeres marketinggel győzködött minket, hogy a jövőben is utazzunk az ő cégével. Az mondjuk rendes húzás volt tőle, hogy egy rakás tuk-tuk várt ránk, akik aztán ingyen elvittek minket a szállásunkra. Persze az egészről már messziről bűzlött, hogy csak beetetés az angkori túrákra készülve, de mivel nekünk egy normális sofőr jutott, ezt a legkevésbé sem bántuk.

    A szállásunk kellemes meglepetésként nagyon jó volt, tágas és tiszta szobát kaptunk. Vacsorát a közeli benzinkútról szerváltam, majd a nap zárásaként dumáltam még egy kicsit a hotel recepciósával is (elképesztően kedves és segítőkész volt a srác - a beszámolók alapján pont ilyennek képzeltem el a khmereket).
    Read more

  • Explore, what other travelers do in:
  • Day154

    A gyógyszernek és kenőcsnek hála ez már sokkal csendesebb éjszaka volt, mint az előző, Judit is tudott rendesen aludni. Ez volt az utolsó napunk Ko Lantán, vissza kellett utaznunk Bangkokba a negyedik oltásra. Reggel gyorsan összepakoltam a cuccainkat, tettem még egy utolsó kísérletet a recepción a napszemüvegemmel, bár pontosan tudtam, hogy ez azon a ponton már csak halottnak a csók. A korai ébredésnek köszönhetően még egy búcsúfürdésre is maradt időm a tengerparton, aztán gyors zuhany és kicuccoltunk a recepcióra, hogy ott várjuk meg a kisbuszunkat.

    Mivel a búvárkodásra egy talicskányi pénzt elvertünk, úgy döntöttünk a visszaútnak repülő helyett busszal vágunk neki. Szerencsére Ko Lanta volt annyira népszerű a turisták körében, hogy egy kényelmes átszállással el lehetett innen érni a fővárost: először egy kisbusz elvitte az embert Krabiba, ahonnan pár óra várakozás után éjszakai buszok indultak Bangkokba.

    Amikor már a sokadik mikrobusz jött be a resort udvarára, kezdtem kicsit izgulni, hogy minket elegánsan elfelejtettek, de ez szerencsére csak a velem született pesszimizmusom túltengésének bizonyult. Némi késéssel, de minket is felszedett egy meglehetősen koszos és lepusztult kisbusz. Papíron légkondisnak kellett volna lennie, ehhez képest olyan meleg volt benne, hogy még a thai sofőrünkről is ömlött a víz. Aki egyébként ugyanúgy kicsit fogalmatlannak bizonyult, mint drága kollégája aki nem egész egy héttel korábban Krabiból idehozott minket, ugyanis Saladan kettő darab utcáján annyit kóválygott, hogy egy idő után azt hittem körhintára váltottunk jegyet. Persze sikerült azért összeszednie az utasait, úgyhogy spuriztunk a komphoz, majd onnan Krabiba.

    Először a reptéren álltunk meg kidobni pár embert, majd mentünk a buszpályaudvarra. Utóbbi elég rendesen el lett dugva a város határában, gyakorlatilag az erdő szélére vittek ki minket. Az állomáson a sofőrtől kapott papírfecnit jegyre kellett váltanunk, de ilyen előzmények után kicsit sem meglepő módon ez sem ment teljesen simán: a fickó ugyanis összekeverte a jegyeket, a miénket három német lányéval cserélte össze, akik gyors fejszámolás után rájöttek, hogy kicsit sokan lennének két ülésre és elmentek reklamálni. Mivel a pénztáros legalább olyan tanácstalan volt, mint a kisbusz vezetője, úgy döntöttem jófej leszek és szimplán visszacseréltük a jegyeinket (pedig ezúttal nagyon jól jött volna három ülés, hogy Judit ki tudja nyújtani a lábát).

    A busz indulásáig volt még pár óránk, így maradt időnk megebédelni. Az én pad thaiom finom volt, Judit viszont szinte üres levest kapott. Vettünk még egy adag nasit az útra, majd felszálltunk az időközben megérkező buszra.

    Az út a körülményekhez képest egész jó volt. Egy ideig úgy tűnt nem lesz tele a busz, de aztán a rengeteg megálló megtette jótékony hatását és rendesen besűrűsödtünk. Éjszaka pedig tartottunk egy rendes pihenőt is, ahol meglepő módon a buszjegy felmutatása ellenében vacsorát is adtak a megfáradt utazóknak. Judit érthető okokból nem akart ezért leszállni, én viszont beültem egy thai asztaltársaság mellé enni.

    Bangkokba baromi korán megérkeztünk, még reggel 6 sem volt amikor leszálltunk a pályaudvaron. Azt hittem a várostól aránylag távolabbi, Sathai állomásra visznek minket, de szerencsére a központhoz közel dobtak ki minket, a Chatuchak néven is ismert Bangkok Bus Terminalon. Ha már úgyis erre sodort minket az élet, megvettük a buszjegyeket Siem Reapbe, majd egy taxival elvitettük magunkat a legközelebbi metróállomásig.

    Bangkokban a jól bejáratott AirBnb-s szállásunkra mentünk vissza, ott azonban csak reggel 9-kor nyitották ki a kapukat - mi persze már jóval 8 előtt ott toporogtunk volna, úgyhogy a szomszédos plázába költöztünk be elütni az időt. Fáradtak voltunk, mert nem sokat aludtunk az éjszaka, így végtelenül lassan telt az idő. 9-kor szinte percre pontosan a bejáratnál voltunk, és bár a szobánkat még nem tudtuk elfoglalni, nagyon rendesek voltak a srácok és megengedték, hogy lezuhanyozzunk és ott várjuk meg az előző lakó kiköltözését és a takarítást.

    Ha már aludni nem lehetett, úgy döntöttem elintézem most a védőoltást, Judit pedig beköltözött a TV szobába a Kindle-lel és a tablettel. Mire visszaértem a szobánk is elkészült, a csomagjainkat is visszakaptuk, úgyhogy boldogan dőltünk be a négy négyzetméteres, spártai berendezéssel büszkélkedő kis lyukba. Szerintem mire a fejünk leért a párnára már aludtunk is.

    A délutánunk hasonlóan mérsékelt intenzitással telt. Végre erőt vettem magamon és elkezdtem intézni a biztosítóval az orvosi költségeket. Szerencsére volt a közelben egy internet kávézó, úgyhogy rendesen be tudtam szkennelni a dokumentumokat, és ha már ott voltam, a kambodzsai vízumokat is kinyomtattam.

    A korábbi országokhoz hasonlóan szerettünk volna Thaiföldtől is egy emlékezetes vacsorával elbúcsúzni, de ezt végül a térdkimélő program jegyében a szomszédos pláza segítségével oldottam meg. És ha már ott jártam, reggelire vettem egy doboznyi Dunkin Donuts fánkot is (Vietnám óta szemeztünk már vele, Kambodzsában meg ki tudja találunk-e boltot).
    Read more

  • Day152

    152. nap: Orvoslátogatás

    March 5 in Thailand

    Emlékeztek még az első merülésünk előtti térdsérülésre? Rejtélyes módon Judit térde még több mint egy teljes napig jól bírta a strapát, a második nap éjszakájára viszont annyira bedurrant, hogy alig bírt tőle aludni - emiatt persze én is leginkább csak hánykolódtam, szóval kimondottan zaklatott éjjelünk volt.

    Kora reggelre az is nyilvánvaló lett, hogy ilyen állapotban legfeljebb csak orvoshoz van értelme elmenni, Ko Phi Phit pedig ki fogjuk hagyni. Így hát felcsaptam az útikönyveket, megkerestem a helyi klinikákat, elolvastam azt a kevés értékelést amit Google-ön találtam róluk, és nyitás után pár perccel felhívtam a legszimpatikusabbat, a South Lanta Medical Clinic-et. Nagyon udvariasak és segítőkészek voltak, egyből felajánlották például, hogy ha megadom a telefonszámomat pár percen belül visszahívnak egyeztetésre. Így is történt, gyorsan elmondtam mi Judit panasza, az operátor pedig azt mondta, hogy mivel szükségünk lehet röntgenre, ezért nem a saladani klinikára fog minket beutalni, hanem a másikra. Nekem mondjuk mindegy volt, csak gyógyítsák meg Judit térdét!

    10 óra körül érkezett meg az értünk küldött autó. A klinkán pár percet várnunk kellett, addig kávéval és teával kínáltak minket, valamint kerítettek Juditnak egy kerekes széket, hogy ne kelljen a rossz lábát terhelnie. Végig végtelenül kedvesek és figyelmesek voltak. Az orvos mondjuk nem teljesen értette, hogy pontosan milyen balesetünk is volt, de harmadik elmondásra azért felfogta, hogy Judit nem fizikailag ütötte be a térdét a hajóba, hanem a becsapódástól sérülhetett meg a térde. Ezután már aránylag gyorsan kiderült, hogy röntgenre nem lesz szükség, mert az izom nem szakadt el. A diagnózis végül gyulladás (vagy izomhúzódás) lett, kaptunk rá gyógyszert, kenőcsöt és egy fáslit, hogy rögzíteni tudjuk. Azt mondta, pihentessük és ha két héten belül sem múlnak a tünetek, menjünk vissza orvoshoz. Fizettünk, aztán egy mentőautó visszavitt minket a szállásunkra. (Életemben először utaztam mentőautóban - remélem utoljára is.)

    Meglepő módon a nap hátralévő részében már nem sok mindent csináltunk. Volt ugye két előre megváltott hajójegyünk Ko Phi Phire, amire ugyan ordas nagy betűkkel ráírták, hogy "no refund", de úgy voltam vele hátha a különleges helyzetre való tekintettel vissza tudják adni az árát. Nagyon rendes volt az utazási irodában a csaj, mert miután meghallgatta a zanzásított történetet, szó nélkül visszaadta a pénzt. A jegyeken amúgy nem volt dátum, szóval sokat nem veszített az ügyleten.

    Az utolsó itt töltött estén természetesen visszamentem még a Tiger Wingsbe megvacsorázni és a kedvenc shake-esünknél is jól bevásároltam. Kicsit pechesnek éreztük magunkat ezzel a sérüléssel, de azért így is nagyon klassz volt Ko Lantán ez a hat nap.
    Read more

  • Day151

    151. nap: Ko Haa

    March 4 in Thailand

    A délelőtt ugyanazt a forgatókönyvet követte, mint az előző napon: merülni mentünk a Hidden Depths Divinggal.

    Mivel az amerikaiak nem jöttek búvárkodni és a potenciális érdeklődők is visszamondták, Juditnak nem volt társa a snorkelezéshez, így Dannel mentek. Én egy svájci lányt kaptam merülőtársnak, a merülésvezető pedig Dan (szintén ír) barátnője volt (akinek szégyenszemre már nem emlékszem a nevére, de egy kiadós TripAdvisor keresés után beugrott, hogy Naomi). Jött még velünk egy francia fényképész is (Christoph), valamint egy nagyon fiatal pár, akik az OWD vizsgájukra készültek.

    Az úticél ezúttal Ko Haa volt, ahol már-már fokozhatatlanul szép színe volt a tengernek. Mi először a katedrálisba merültünk: ez egy olyan barlang, ahova víz alól lehetett beúszni, ott viszont fel lehetett jönni a felszínre. Gyönyörű volt, a képet amit Christoph itt készített rólam a végén meg is vásároltuk (a művészúr természetesen nem jótékony szamaritánusként csatlakozott kis csapatunkhoz).

    A két merülésen megint rengeteg mindent láttunk: egy hatalmas teknőst a tenger fenekén, tengeri kígyót, barrakudákat, murénákat, homárokat, de volt a korallok között oroszlánhal, több különböző fajta íjhal, valamint a vége felé elkaptunk egy-egy óriási batfish-t is. A környék is, a halak is szenzációsak voltak, a második napon is nagyon jól éreztük magunkat a csapattal. Judit különösen hálás volt Dannek, aki hihetetlenül lelkes volt és rengeteg mindent mutogatott neki a víz felszinéről. Mondta is a végén, hogy évek óta nem snorkelezett, úgyhogy ő is örült a lehetőségnek.

    Két merüléssel töltött nap után mindenkinek csak ajánlani tudom a Hidden Depths Diving csapatát. Nagyon kedvesek, segítőkészek, , kiváló állapotban van a felszerelésük és minden apró részletre odafigyelnek. Árban annak ellenére is versenyképesek a többi dive shoppal, hogy ők nem sajnálják a pénzt egy normális motorcsónakra, és így nem másfél órát kellett utaznunk a merülőhelyekre, hanem csak 45 percet.

    A délutánunk ezúttal csendesebben telt, nem mentünk le a partra, csak pihentünk a kunyhónkban. A már-már szokásosnak mondható Tiger Wings vacsora után megvettük a jegyeket Ko Phi Phire. Pár órával később viszont Juditnak elkezdett fájni a lába, ami nem tűnt jó előjelnek az utolsó napra tervezett kirándulásunk előtt.
    Read more

  • Day151

    150. nap: Ko Bida

    March 4 in Thailand

    Sűrűn indult a reggelünk: negyed kilencre jöttek értünk a Hidden Depths Diving-os srácok, de előtte még betoltunk egy könnyű reggelit, összepakoltunk és átcuccoltunk a szomszédos resortba. Szerencsére ott már voltak a recepción, úgyhogy ledobtuk a csomagokat és kimentünk a főútra megvárni a fuvarunkat.

    Már az előző nap alapján sejtettem, hogy végtelenül profi csapat kezeibe fogunk kerülni, amit az is alátámasztott, hogy Dél-kelet Ázsiában szokatlan módon percre pontosan jöttek értünk. A személyzet egyik tagja Dan volt, egy húszas évei közepén járó ír srác: közvetlen volt és kedves, gyakorlatilag kimerítette a népéről bennünk élő összes sztereotípiát. Segített nekünk felmászni a pickup platójára, majd elindultunk felszedni a többieket is. Hogy nem a csúcsszezonban jöttünk ide, azt talán mutatja, hogy még két amerikai fickó csatlakozott hozzánk (Carl és fogalmam-sincs-kicsoda), akikkel meg is volt az aznapi csapatunk.

    A bázisra érve aztán kaptunk reggelit (toast, gyümölcsök), megismerkedtünk a staff többi tagjával is, majd hajóra szálltunk és rövid eligazítás után elindultunk Ko Bidához. A hajó elég szép tempót diktált, az egyik hullám rendesen meg is dobta az orrát - Judit pont akkor ült volna le, rendesen megütötte a térdizületét a hajó. Akkor kicsit fájt neki, de aztán elmúlt és így mi sem tulajdonítottunk neki nagy jelentőséget. Utazás közben azt is elmondták hol és hogyan fogunk merülni: Judit Carllal együtt snorkelezik, én pedig Milossal és Dannel fogok búvárkodni. Átvettük a fontosabb kézjeleket (főleg a halakra és egyéb tengeri élőlényekre vonatkozóakat - rögtön el is felejtettem mi micsoda), majd a szigethez érve lehorgonyoztunk, gyorsan beöltöztünk és irány a vízbe!

    Az első merülésen helyi viszonyokhoz képest pocsék volt a láthatóság, de így is elképesztő dolgokat láttunk. Egyszer egy akkora halrajba úsztunk bele, hogy konkrétan semmit sem láttam a nálam kicsit nagyobb termetű Milosból. Nagyon szépek voltak a korallok is, számtalan különböző halat láttunk, viszont sajnos a nagyobb állatokhoz (cápa, rája, teknős, muréna) nem volt szerencsénk. Nem úgy Juditéknak! Mire mi kimásztunk a hajóra, ők is visszaértek a snorkelezésből és lelkesen mesélte, hogy láttak egy cápat a víz felszínéről!

    Ezek után nagyon izgatottan vártam a második merülést, hátha ezúttal nekünk is szerencsénk lesz. Kicsit pihentünk (közben kaptunk enni- és innivalót, többek között ananászt és elképesztően finom tésztagolyókat), majd átmentünk a második merülőhelyre (gyakorlatilag megkerültük a szigetet).

    A második több szempontból is jobban sikerült: hihetetlen jó volt víz alatt is a látótávolság, nyoma sem volt a két órával korábban tapasztalt szmötyinek, illetve az egyik korall szirtnél mi is láttunk egy fekete foltos szirtcápát! Aránylag messze úszott tőlünk, de szerencsére pont ugyanabba az irányba ment, mint mi, így aránylag hosszan tudtuk követni a szemünkkel. Csodálatos állat volt!

    A második merülés végeztével elindultunk vissza Ko Lantára. Útközben Roy-al beszélgettem a hajó végében, mesélte, hogy Ausztráliában is dolgoztak dive masterként és rendszeresen merültek bálnákkal. Egy újabb úticéllal bővült az amúgy sem rövid bakancslistánk... Kikötés után kaptunk egy finom ebédet (Juditnak direkt vega menüt készítettek), kitöltöttük a dive logokat, majd megbeszéltem a srácokkal, hogy a másnapi merülésre is szeretnénk benevezni. Azt nem tudták megmondani, hogy lesz-e Juditnak társa a snorkelezéshez, de abban maradtunk, hogy mindenképpen megyünk, legfeljebb kifizetjük a guide-ot is.

    Szerencsére a szolgáltatás részeként vissza is vittek minket a szállásunkra, úgyhogy még ezzel sem kellett fáradnunk. A recepcióról gyorsan felkaptuk a csomagjainkat és elfoglaltuk újdönsült kis kunyhónkat. Az, hogy kisebb és kicsit kényelmetlenebb volt, mint az előző szállásunk annyira nem zavart minket, az viszont elég rosszul esett, hogy iszonyatosan meleg volt és ezen a ventilátor sem tudott sokat segíteni.

    Délután lementünk még a partra fürödni, aztán kipróbáltam a resort medencéjét is. Utóbbinak a partján sikeresen el is hagytam a napszemüvegem, amit csak este vettem észre. Mondanom se kell, addigra már sehol sem volt és a recepción is hiába kerestem. Nagyon nem örültem neki, de sajnos ez lett a legnagyobb veszteségünk Ázsiában (az egyébként meglepően rövid listánkon).

    Még egy emlékezetes dolog történt aznap este, éspedig az, hogy visszamentünk a korábban felfedezett hangulatos kis étterembe enni. Kimondottan baráti árakkal dolgoztak, nagyon jól főztek és még a Wifi is működött! És mindezért csak három házzal kellett arrébb mennünk - azt hiszem megtaláltuk a kedvenc helyünket itt Ko Lantán. Végezetül pedig, hogy italba fojtsam a napszemüveg elvesztése felett érzett bánatomat, ittunk egy shake-et a szomszédban.
    Read more

  • Day149

    149. nap: Ko Lanta

    March 2 in Thailand

    A második Ko Lantán töltött napon is a tenger (és a csillogó fehér homok) oltárán áldoztunk, ezúttal viszont a szállásunktól távolabbi strandokat vettük célba. Egyébként is be szerettünk volna jelentkezni másnapra a Hidden Depths Divinghoz egy kiadós merülésre, így robogót mindenképpen kellett bérelnünk. És bár Ko Lanta a nagyobb szigetek közé tartozik, úgy éreztük egy nap alatt kényelmesen be fogjuk tudni járni az egészet.

    Reggeli után béreltünk is egy robogót a resorttól (semmivel sem volt drágább, mintha máshova mentünk volna, cserébe ez így baromi kényelmes volt nekünk) majd némi készülődés után elindultunk északra megkeresni a bázist. Ez végül sokkal egyszerűbbnek bizonyult, mint előzetesen gondoltuk: Saladan (Ko Lanta kvázi "fővárosa") nagyjából két utcából állt, nekünk pedig elég volt az elsőn koccanásig elmenni, majd balra kanyarodni a második utcára. A központban gyorsan előadtuk, hogy mit szeretnénk (egy merülés, egy snorkelezés), felpróbáltuk a ruhákat és a felszerelést, aláírtuk a papírokat hogy akkor sem fognak a családtagjaink senkit beperelni ha történetesen a víz alatt maradunk, majd némi small talk után elbúcsúztunk egymástól. Irány a part!

    Utólag visszagondolva az első partszakasz volt a legjobb, amivel Ko Lantán találkoztunk. Egészen a sziget észak-nyugati csücskébe robogóztunk el érte, de megérte ez a kis kitérő: pár embertől eltekintve gyakorlatilag senki sem volt a meglepően széles partszakaszon, ami nem mellesleg a képeslapokra illő beach-ek minden paraméterével rendelkezett: kristálytiszta víz, puha fehér homok, pálmafák. És még a víz is elég mély volt ahhoz, hogy ne csak a bokánkat áztassuk benne. Nem is nagyon lehet hova ragozni az élményt, egyszerűen elképesztően jó volt!

    Igazából maradhattunk volna ezen a partszakaszon egész hátralévő nap, de a kíváncsiság csak nem hagyott minket nyugodni, úgyhogy elindultunk délre megnézni a többi strandot is. Mivel útba esett, tartottunk egy kis pihenőt is a szállásunkon (nem utolsó sorban azért, hogy ne kelljen mindenhova elcipelnünk a dive logom és az SSI-os kártyáimat). A terv ezek után az lett, hogy elmegyünk a sziget legdélebbi pontjára, megnézzük az ott található Mu Ko Lanta nemzeti parkot, aztán visszafele (ha lesz még időnk) megállunk a látványosabb strandoknál egy kicsit fürdőzni.

    A nemzeti parkig vezető út majdnem egy óra volt, igaz ebben az is benne volt, hogy az egyik kanyart elvétettem és letértünk a part menti útról. Szerencsére gyorsan feltűnt, hogy nem jó irányba megyünk így nem sokat zötykölődtünk feleslegesen. Az út utolsó harmada aztán fokozatosan egyre izgalmasabb lett, ahogy beértünk a hegyek közé mind meredekebb emelkedőkön kellett magunkat felküzdenünk szerencsétlen kis motorral - voltak olyan pillanatok, amikor úgy éreztem még egy pár kiló és visszagurulunk az emelkedőn. Juditnak hátul ülve sokkal ijesztőbb lehetett ez az utazás, mint nekem, mert egy idő után mindig mondta, hogy ne rohanjunk annyira.

    A nemzeti parkba érve aztán rendesen megvámoltak minket, majd egy váratlanul meredek úton legurulva leparkoltunk. Itt jutott eszembe, hogy a visszajárót sikeresen elfelejtettem elhozni a pénztártól, úgyhogy gyalog visszamásztam a pénzünkért - szerencsére félre is tették a visszajárót, nem kellett sokat magyarázkodnom. (Nem tudom egyébként, mi volt velem aznap, mert ez már a második ilyen "ottfelejtős" sztorim volt - először a szállásunkon hagytam benne a robogóban a slusszkulcsot. Tiszta szerencse, hogy a parkoló nem a főúton volt, így lényegében nem volt szem előtt a motor.)

    Maga a nemzeti park aránylag kicsi és kompakt volt, egy rövidebb, ca. egy órás erdei sétán kívül a legnagyobb látványosságot egy elhagyatott világítótorony és az itt élő majmok és varánuszok jelentették. Előbbiek pont ugyanolyan szemtelenek, mint Lopburiban látott társaik: amíg Judit fürdött, én a kamerához vásárolt stickkel hesegettem el a kis tolvajokat a cuccaink közeléből. A gyíkokkal meg lényegében csak Judit találkozott, akkor is csak futólag. És bár túl sok látnivaló a parkban tényleg nincsen, azért a tenger és a túloldalon a sziklás part bőven kárpótolt minket az utazás fáradalmaiért.

    Hazafele még két strandnál megálltunk, de Judit egyiknél sem érezte a csít, hogy fürdeni szeretne, úgyhogy inkább visszamentünk a szállásra. Ez a két strandolással töltött nap nagyjából elég is volt arra, hogy kipihenjük az utazás fáradalmait.
    Read more

  • Day148

    148. nap: Long Beach

    March 1 in Thailand

    Az első itt töltött napunkat a parton döglésnek szenteltük. 9-re lementünk reggelizni, majd a strandra fürdeni. Az előző nappal ellentétben most dagály idejében mentünk le, így a kis csatornában sem csak csörgedezett a víz, helyenként legalább egy méter mély volt. Ha lehet ilyet mondani, délelőtt még tisztábbnak éreztük a vizet mint előző délután, pedig már akkor is teljesen el voltunk ájulva tőle.

    Délben bejöttem a napról, egyrészt hogy ne égessem szét a bőröm, másrészt hogy megnézzem a helyi búvárklubok ajánlatait. Az egyiknek írtam is, hogy szeretnénk kimenni velük egy napra halacskákat nézni, reméljük összejön egy kis merülés is amíg itt vagyunk a szigeten!

    Délután folytattuk a délelőtt megkezdett programot, azzal a különbséggel, hogy elmentünk megnézni Long Beach tőlünk északra lévő szakaszát. Ott is gyönyörű volt a part, de nekem a mi strandunk jobban tetszett (volt pl. pálmafánk is, amiket máshol alig láttunk), úgyhogy egy kis fürdőzés után visszatértünk a saját partszakaszunkra.

    Mivel az ebédet teljesen kihagytuk, este hatra már szabályosan kopogott a szemünk az éhségtől, elmentünk vacsorát szerezni. Találtunk is egy hangulatos kis thai éttermet, ahol a korábban megszokott áraknak nem a háromszorosával, hanem csak a duplájával dolgoztak (és nagyon jól főztek). Ezután szereztünk szállást is, két házra a mostani resortunktól (ide csak három éjszakát foglaltunk és mire észbekaptunk és meg akartuk volna hosszabbítani, már csak méregdrága szobájuk volt, így a költözés mellett döntöttünk). Az új helyen legalább lesz majd rendes ajtó is a fürdőben, nem csak egy nyamvadt függöny...
    Read more

  • Day147

    147. nap: Utazás Ko Lantára

    February 28 in Thailand

    Eljött a harmadik injekció napja és ezzel együtt búcsút intettünk Bangkok csudálatos városának. Nagyszerű tervet eszeltem ki: reggel hétre odamegyek a Bumrungrad kórházba, majd vissza a szállásra összeszedni Juditot és a cuccainkat, így ha minden jól megy fél kilenckor már zúzni fogunk a repülőtérre.

    Csak azzal az eggyel nem számoltam, hogy a kórházban reggel 8-ig a fű sem nő. No nem baj, ha 9-re visszaérek még mindig jó esélyünk van elérni a 11:45-kor induló gépet. Úgyhogy a torkomban egyre növekvő izgalommal netezgettem a hátralévő több, mint egy órában, majd 8-ra percre pontosan visszamentem a 15. emeleti “A” állomásra, hogy jelentkezzem az oltásomért. Aranyos volt a nővér, annyira meglepődött a korai érkezésemen, hogy azt hitte vérvételre mentem. Amikor mondtam, hogy csak oltás, megnyugodott, majd a lehető leggyorsabban végigzavart a szokásos lépéseken: 8:25-kor már lefele száguldottam a lifttel.

    A szállásunkra 9 plusz epsilon értem vissza, Judit addigra már mindent összepakolt és leadta megőrzésre a kisebbik táskánkat azokkal a cuccokkal, amiket nem akartunk Ko Lantára elvinni. Búcsút vettünk Roberttől, majd irány a metró. Szerencsére a biztonsági ellenőrzésen nem akarták szétszedni a hatalmas hátizsákot, mondjuk az is igaz, hogy nem sípolt a kapu amikor áthaladtunk rajta (ezt azóta sem értem, mert annyi fém zörgött a csomagban, hogy egy kisebb ószeres bolt is megirigyelte volna a készleteinket).

    Sajnos sem metróval, sem BTS-sel nem lehet még a Don Mueang repteret megközelíteni, így megint kénytelenek voltunk taxizni. Szerencsére most is normális sofőrt intettünk le, nem trükközött semmivel, legfeljebb a kilóméterórájával, mert az valahogy a 80-as tábláknál is 120-at mutatott. De a lényeg, hogy egyben leszállított minket a belföldi járatokat kezelő terminálra és az óra még mindig nem ütötte el a tizet. Juhéj, erről a gépről már nincs az az isten, hogy lemaradjunk!

    Szokás szerint kicsit korán kezdtem ünnepelni, a check-innel ugyanis majdnem egy teljes óránk elment. Pedig nem voltak olyan sokan a pultnál, csak először sorba kellett állni a boarding pass-t és luggage taget nyomtató gépeknél, majd újra a csomagfeladásnál. És ezután még meg kellett várni a feladott csomag ellenőrzését is, mert ha valami gyanúsat észlelnek az átvilágításánál, ott helyben lekapják a futószalagról és gondolom kipakoltatják az emberrel. Ezt persze sehol senki nem említette nekünk, csak gyanús volt, hogy mi az ördögért ácsorognak egy ablaknál azok az arcok, akik jóval előttünk csekkoltak be. Most már legalább ezt is tudjuk.

    Air Asiával repültünk, akik bár fapados szolgáltatást nyújtanak, a minőségét össze sem lehetett hasonlítani európai testvéreikkel: kényelmes, dönthető ülések, meglepően sok lábhely fogadott minket. Persze lehet, hogy ez csak az első sorok kiváltsága, ugyanis valamiért a második sorban kaptunk helyet - a mai napig nem értem miért, mert fizetni egy centet nem fizettünk a helyfoglalásért.

    A gép Krabiban tett le minket, ahonnan még két óra kisbuszozás és kompozás várt ránk Ko Lantáig. A repülőtéren foglaltuk csak le a kisbuszt, ahol ha nem is vietnámi stílusban, de elég hangosan hirdették a cégek a szolgáltatásaikat. Azt persze már nem reklámozták ennyire lelkesen, hogy egy órát kell várni a transzferre (közben egyszer volt egy vaklárma indulásunk is), illetve hogy szerencsétlen sofőr valószínűleg életében először járt ezen az útvonalon, mert Ko Lantán konkrétan mi mondtuk neki merre kellene mennie. Amikor a sofőr felismerte a resortunk tábláját az út mentén szabályosan fülig szaladt a szája és úgy megörült magának mint egy karácsonyi ajándékokat bontogató kisgyerek. Nagyon aranyos volt, de azért kicsit sajnáltuk szegényt, hogy hogy fog innen visszajutni Krabiba...

    A szállásunk nagyon pöpec volt, egy kis bungalót kaptunk mintegy 30 méterre a parttól (a teraszunkról látszott az Andamán-tenger). Gyorsan kipakoltunk, már amennyire ez egy teljesen kifolyt tusfürdő mellett lehetséges volt, majd lementünk egyet fürödni. Csodálatos fehér homokos volt a part, kristálytiszta a tenger, és mint a resort lakói természetesen a napágyakat és a medencét is használhattuk.

    A strand kimaxolása után elindultunk vacsorát szerezni, de nem jutottunk messzire, a szomszédos Funky Monkey az élő zenével és a hangulatával elcsábított minket. Két hatalmas pizzával gazdagabban gurultunk vissza a szobánkig, hogy négy éjszaka után végre egy normális méretű ágyon aludjunk. Jól indult az első nyaralós napunk Ko Lantán, reméljük a folytatásban sem kell majd csalódnunk!
    Read more

  • Day146

    145-146. nap: Bangkok

    February 27 in Thailand

    Nem ez volt utazásunk legizgalmasabb két napja, de néha meg kell állnia az embernek egy kicsit rendeznie a sorait, kimosnia a ruháit és lefoglalnia a következő napokra a szállását. Az első nap a fenti programok jegyében telt.

    Reggelire megettük a mangó egy részét. Baromi finom volt!

    Délelőtt lementem kimosni a koszos ruháinkat. A gép érdekes módon csak thaiul tudott, de pont arra járt egy nő aki tudott segíteni a sok villogó bizbasz megfejtésében.

    A sikeres mosás és teregetés után átmentünk a szomszédos plázába megebédelni. Ez hiba volt sajnos, mert egyetlen helyet találtunk ami nem volt csurig emberekkel és adtak valami vega ételt - aztán persze kiderült, hogy a sajtos spenótba is tesznek szalonna darabokat. Bummer.

    Este repülőjegyeket keresgéltünk és nézegettük az útikönyvben hova lenne érdemes elutazni a következő egy hétre. Ko Chang lett a befutó.

    Aztán másnap reggel megnéztem az időjárás előrejelzést és gyorsan újraterveztünk: a következő hat napból háromra esőt jósoltak, a maradékra pedig felhős időt. Így semmi értelme nem lett volna egy szigetre utazni lábakat lógatni, úgyhogy elkezdtünk új célpontot keresni. Ko Lanta nyert, mert azért mégsem olyan népszerű, mint Phuket; közel sem annyira hangos, mint Ko Phi Phi, de elvileg itt is csodálatos partszakaszok és szuper merülési lehetőségek vannak. Természetesen tudósítani fogunk majd erről is!

    A repülőjegyeket megvenni kicsit nehéz szülés volt, valamiért nem tudtam az Erste bankos kártyáimmal fizetni. Szerencsére Judit kártyáját már elfogadta a rendszer. Fogalmam sincs, mit varázsolnak ezek odahaza, de hogy amióta elindultunk folyamatosan van valami tökönszúrás az Erstével, az egészen elképesztő.

    Délután plázáztam egy sort, vettem egy action kamerát a víz alatti felvételekhez.

    Este elmentünk a kínai negyedbe (zsúfolt, koszos, mindenhol mérgdrága cápauszony levest (arconcsapás no. 1) próbálnak rásózni a túristákra (arconcsapás no. 2) megnézni a Playhouse Magical Cabaret előadását. Ez egy ladyboy társulat, elsősorban nyugati turistákra belőtt programmal. A bő egy órás műsor túlnyomó része klasszikus értelemben vett musical, de voltak kabaré betétek és bűvésztrükkök is. Akadt néhány számunkra kevésbé élvezhető szám a repertoárban, de többségében azért kifejezetten szórakoztató volt. Szuperek voltak a táncok, a kosztümök, elképesztően profin ment mindenkinek a lip sync és hihetetlenül lelkesek voltak az előadók - utóbbit különösen értékeltük, ugyanis a nézőtéren még egy sort sem sikerült rendesen megtöltenünk.

    Este a szálláson még gyorsan bepakoltunk, hogy a reggeli kavalkádban (újabb oltás és rohanás a repülőtérre) ezzel már ne kelljen foglalkoznunk. Nem éreztük rosszul magunkat Bangkokban, de azért a végére már nagyon vágytunk el innen. Újra megérett az idő egy kis semmittevős pihenésre.
    Read more

  • Day144

    144. nap: Floating Market

    February 25 in Thailand

    Régóta szemeztünk már Bangkokban egy floating market meglátogatásával, de mivel ezek az úszó piacok jellemzően csak hétvégén tartnak nyitva korábban nem sok esélyünk volt meglátogatni őket. Illetve hát szombaton kimehettünk volna, de akkor az oltás és a költözködés kicsit keresztülhúzta a számításainkat. Vasárnapra viszont semmi programunk nem volt, úgyhogy délelőtt felkerekedtünk megnézni a Khlong Lad Mayom Floating Marketet.

    Az eddig általunk látott ázsiai nagyvárosok közül Bangkok egy szempontból mindenképpen kiemelkedik: ez pedig a tömegközlekedés kuszasága. És most nem csak arra gondolok, hogy a város számtalan pontján földön, vízen vagy akár levegőben is lehet utazni, hanem a számtalan szolgáltatóra, akik ezeket az egymástól látszólag teljesen független rendszereket üzemeltetik. Budapestről nézve legalábbis egészen kaotikus, hogy a metró és a magasvasút között nincsen "átjárás": hiába akartuk megvenni a jegyünket a BTS (magasvasút) végállomásáig, az MRT (metró) alkalmazottai csak széttárták a karjukat, hogy azt majd csak átszállásnál tudjuk elintézni. Persze itt legalább működik a tömegközlekedés (ellentétben például Vietnám nagyvárosaival, ahol a reptéri buszon kívül senki nem tudja, melyik járat hova megy)...

    A magasvasút nekem ugyanúgy szerelem volt első látásra, mint nagyon sok évvel ezelőtt a Deutsche Bahnnal ICE-n utazni. Amellett, hogy nagyon kényelmes tök látványos is ahogy az üvegpaloták és irodák között a magasban kanyarog a szerelvény. Így persze gyorsan eltelt az a majd' egy óra amíg eljutottunk a végállomásra Bangkok másik végében. Innen aztán taxira váltottunk, hogy ne gyalog kelljen elsétálnunk a több km-re lévő piacig az M3-as bevezetőjére hasonló út mellett (csak itt kétszer annyi sáv volt irányonként).

    Az első leintett autóval nem volt szerencsénk, nem sikerült a sofőrrel megértetnem hova szeretnénk eljutni, úgyhogy lányos zavarában ott is hagyott minket az út szélén. Szerencsére Bangkokban is annyi taxis van, hogy Chao Phrayát lehetne velük rekeszteni, pár pillanaton belül már egy fiatal és angolul értő srác kocsijában ülve száguldottunk a floating marketre.

    A kereskedés a piac nevével ellentétben koránt sem korlátozódik a csatornákra, inkább azt mondanám, hogy maradt még pár árus, akik (gondolom elsősorban a turisták kedvéért) csónakjukból árulják portékájukat. A floating market legnagyobb része az elmúlt években kiköltözött a partra és attól eltekintve, hogy a fél városon át kell hozzá utazni, majdnem ugyanolyan, mint bármelyik másik dél-kelet ázsiai város piaca. A legfontosabb különbség, hogy lényegesen több turista látogatja őket, mint a kevésbé hatékony marketinggel rendelkező társaikat ezért egy kicsit jobban odafigyelnek a tisztaságra.

    Az gondolom az eddigi írásainkból kiderült, hogy nem vagyunk véresszájú piac rajongók, úgyhogy a Khlong Lad Mayomot is gyorsan kivégeztük. Gyakorlatilag az első "szembejövő" és nem totálisan antipatikus túraszervezőnél befizettünk egy csónakos túrára. Ezek mind ugyanarra a kaptafára épülnek: némi pénzmagért cserébe vállalják, hogy elviszik a csillogó szemű turistákat egy kis kirándulásra - azt persze nem teljesen értettük, hogy az általuk belengetett "floating market" miben fog különbözni attól amit most láttunk, de hát puding próbája az evés, úgy voltunk vele hamarosan úgyis kiderül.

    A válaszra nagyjából egy órát kellett várnunk, eddig tartott amíg a kis motorcsónakkal a szűk kanálisokon elhajóztunk a másik helyre. Nem meglepő módon pontosan ugyanolyan piacra vittek minket, mint ahonnan elindultunk, csak még az előzőnél is sokkal kisebb területre volt minden bezsúfolva. De ha már ott voltunk, vettünk egy kis mangót, sütit és valami enyhén sós puding szerű izét.

    A kirándulásnak ezzel persze még nem volt vége, a rövid szabadfoglalkozás után elvittek minket egy orchidea farmra is megcsodálni a virágokat. Szép volt-jó volt, de őszintén szólva egyik program sem volt annyira érdekes, hogy megérte volna csak ezekért kifizetni a belépőt. Hogy mégsem tekintettünk szimpla lehúzásként erre a kalandra, az főleg annak köszönhető, hogy a csatornákon hajózva egész elképesztő helyeken utaztunk át - nagyon érdekes volt látni milyen körülmények között élnek itt az emberek.

    Visszafele megint egész gyorsan sikerült leintenünk egy taxit, elvitettük magunkat a magasvasútig majd onnan a már jól ismert útvonalon visszamentünk a hotelbe. Az esti vacsora során pedig arra is rájöttünk, hogy hiba volt korábban elhanyagolnunk a közeli plázát, ugyanis meglepően olcsón sikerült finom és hatalmas adag ételt vennünk ott Juditnak, amíg én a közeli utcai árusokat teszteltem (sajnos nem hozták a Lopburiban megszokott szintet, de azért panaszra nekem sem volt okom).
    Read more

Never miss updates of Zsiráfok Kalandozó with our app:

FindPenguins for iOS FindPenguins for Android