Kazakhstan
Zhambyl Oblysy

Here you’ll find travel reports about Zhambyl Oblysy. Discover travel destinations in Kazakhstan of travelers writing a travel blog on FindPenguins.

2 travelers at this place:

  • Day17

    17. nap: Taxizás Taraz körül

    October 21, 2017 in Kazakhstan

    Ezt a reggelit még sokáig nem fogjuk elfelejteni, az biztos. Minden azzal kezdődött, hogy kimentem megkérdezni a morcos recepciós lányt, hogy meddig tudunk reggelizni. Kérdezem tízig? Aha, bólogat. Oké, és merre találjuk a sötét folyosókon a reggeliző helyet? Mutat az egyik irányba, mondom arra? Megint bólogat.

    Elindultunk, csak üres szobák vég nélküli sora, majd beleütköztünk a lépcsőbe. Oké, megnézzük a másik irányba is - az eredmény nagyjából ugyanez volt. Visszasétálunk a recire, megknt kérdezem, hogy aztán a reggelit merre találjuk? Jaaaaa, gyertek utánam és elindult az ötödik emeletre.

    A reggeliző egy hatalmas teremben volt, ami úgy nézett ki mintha valami orosz kastély étkezője lenne. Az asztal koszos és szinte üres volt, gyanús és azonosíthatatlan cuccok álltak üvegserlegben az egyik oldalon. Szerencsére miközben jöttünk fel Ms. Morci beüvöltött a konyhára, hogy hozzanak nekünk reggelit. Nagy meglepetés nem ért minket: száraz kenyér, sült párizsi és valami tojáslepény szerű cucc. A kávé Nescafe 3-in-1 volt, amit legalább el tudtunk lopni. Kést nem kaptunk, úgyhogy villával kentem meg a kenyeret. Az ember minden nap tanul valami új skillt!

    Ezután a bőséges és laktató reggeli után összepakoltunk és elindultunk szerezni egy taxit, aki kivisz minket Tarazon kívül Aysha-Bibi mauzóleumába.

    Rögtön a hotel előtt láttunk egy szimpatikusabb figurát, megegyeztünk az árban és szépen ki is vitt minket a faluba.

    A mauzóleum szép volt kívülről, jobban tetszett mint előző nap azok, amiket Tarazban láttunk. Összefutottunk egy astanai családdal, akik kedvesen érdeklődtek mit csinálunk itt, majd egy erőszakosabb nő is odajött és szinte ráparancsolt a taxisunkra, hogy azonnal vigyen el minket Taraz többi nevezetességét is megnézni. Mint kiderült, valami utazásszervező iroda főnöke, kaptunk is tőle névjegykártyát.

    Elbúcsúztunk a kedves családtól, majd megállapodtunk a taxissal, hogy akkor mennyiért visz el minket ezekre a fantasztikus helyekre.

    Az első állomás Tekturmas mauzóleuma volt, ami Tarazon kívül helyezkedik el egy kis dombon, kilátással az egész városra. A síremlék nagyon szép, a kilátás viszont lehangoló volt. Taraz nem az a város, aminek szép lenne a panorámája.

    Innen tovább is mentünk a városba, a sofőrünk egyre lelkesebb lett, megmutatta a fürdőt ahol annak idején Dzsingisz kán áztatta a lovaglástól megfáradt csontjait, majd elvitt Taraz régi piacára, amit mára teljesen feltúrtak az ásatások miatt - mint kiderült, a piac a régi város romjaira épült. Elvitt minket (ismét) Karakhan mauzóleumába, amit gyorsan letudtunk, majd végül megmutatta Taraz központi körforgalmát és az ásatásokat. Ide már csak én mentem be, Judit kezdte egy kicsit unni a random romokat, úgyhogy csak én futottam össze újra a reggeli kedves családdal.

    Ezután túránk véget ért, taxis barátunk visszavitt minket és nagyon örült a borravalónak. Még azt is megmutatta, hol lakik (konkrétan ráláttunk a szobánk ablakából a házára).

    A nap zárásaként még elmentünk enni egyet, de egyik kiszemelt hely sem volt nyitva, így maradtunk a pláza első emeletén lévő kóreai konyhánál. Este még szokásos pakolászás, mert másnap mentünk Shymkentbe.
    Read more

  • Day29

    Kazahsztánban tanultuk

    November 2, 2017 in Kazakhstan

    A KAZAHOK
    * Rögtön az elején szögezzük le a legfontosabbat: a kazahok nagyon segítőkészek és még annál is barátságosabbak. Borzasztóan sajnálom, hogy nem tudok legalább alapfokon oroszul, mert egy pici nyelvtudással sokkal jobbak lettek volna az amúgy is szuper élményeink. Az utunk során mindenhol sok apró és kedves mozzanattal leptek meg minket, hálásak vagyunk nekik ezért a hónapért :)

    * Egybehangzó véleményünk, hogy az élet igazságtalan a kazah nőkkel szemben. Nem láttunk még ugyanis olyan országot, ahol ekkora szakadék tátongana a nők és férfiak megjelenése között. Nagyon sok szép kazah nővel találkoztunk egy hónap leforgása alatt (általános jelenség, hogy divatosan, csinosan öltözködnek, szép vonásaik vannak), de tényleg jóvágású kazah fickót egyetlen egyet láttunk, és valószínűleg ő is inkább kóreai származású volt.

    * A férfiak úgy tűnik csak két színt ismernek, a feketét és a sötétkéket. Szinte mindenki hordja vagy az egyik, vagy a másik színt. Vagy esetleg mind a kettőt. Soha nem is néztek meg annyian, mint amikor piros póló volt rajtam.

    * A “legendás” kazah-magyar barátság ellenére az emberek többségének fogalma sem volt arról, mi fán terem Magyarország (pedig egy idő után direkt oroszul mondtuk honnan jöttünk). Aki viszont tudta hova tegyen minket, azok kivétel nélkül egyből az Ikarus buszokra asszociáltak. Nem viccelünk, ezekről a bádogdobozokról szinte könnyes szemmel beszéltek a helyiek, volt aki konkrétan kiemelte, mennyire megbízhatóan működnek még 30 év után is! Ezek után elképzelni nem tudjuk, milyen színvonalú lehetett a szocialista járműgyártás, ha a selejtes magyar buszokat ilyen legendák övezik.

    * A kazah-magyar “rokonságot” mi sem bizonyítja jobban, mint a reggelinél púposra megpakolt tányérok és az étkezés végén a műanyag dobozok csattogása.

    * Bár a kazahok túlnyomó többsége muzulmán, elég liberális ágat képviselnek. Kendőt csak elvétve láttunk a nők fején, alkoholt bárhol tudtunk volna venni és általában disznóhússal is találkoztunk azon a kevés étlapon, amit el tudtunk olvasni. Arra a kérdésünkre pedig, hogy inkább sörösek vagy borosak az emberek, Marat szellemesen csak ennyit válaszolt: “Nézd, Mohamed a borivást kifejezetten megtiltotta. A sörről és a vodkáról viszont nem mondott semmit”.

    * Mi csak szüleink elmondása alapján tudtuk eddig elképzelni, milyen lehetett a szocializmus idején a bújtatott munkanélküliség, de most kaptunk belőle egy kis ízelítőt. Szívfacsaró látvány a múzeum zárása előtt fél órával azzal szembesülni, hogy még öt nő unatkozik az információs pultnál, miközben az egész múzeumban nincs ennyi látogató. Több látogatásunkra is igaz volt, hogy a látogatók száma a harmadát sem érte el az ott ülő alkalmazottak számának.

    * Kazahsztánban az emberek meg sem próbálják eltitkolni, mennyire unják a munkájukat. Soha nem láttunk még ennyi mobilnyomogató eladót és pultost a plázákban.

    * Közép-Ázsiában illetlenség nyilvánosan orrot fújni, ezért hideg időben sokan megállás nélkül szipognak. Mi kicsit féltünk tőle, hogy ilyen körülmények között nem fogjuk tudni feltölteni zsebkendő tartalékainkat, de aztán találtunk 10-es csomagokat a nagyobb boltokban. A szupermarketek pedig néha még százas csomagokat is árulnak (máig nem értjük miért, mert soha senkit nem láttunk papírzsepit használni)!

    * A kazahok nem szeretnek fázni, ezért minden vonatkocsit, buszt, autót és lakást 50 fokra fűtenek. Ha 20 fokban és napsütésben ki mered nyitni az ablakot a tömött buszon, az idős nénikék azonnal becsukatják Veled, nehogy megcsapja őket a huzat.

    * Kazahsztánban mindenki szó nélkül azonnal átadja a helyét a buszon az idősebbeknek. A fiatalok többnyire még a csomagokkal is segítenek le- és felszállni.

    * A fiatalok mindenhol talpig ünneplőben járnak iskolába. Kellemes időtöltés a poros iskolaudvaron fehér ingben és sötét ünneplőben focizó kazah kisfiúkat nézni és elképzelni mit mondanak majd otthon a szüleik.

    * A rendkívül magas színvonalú angol nyelvoktatás hatékonysága vetekszik a magyaréval. A legtöbb fiatal 9 év angoltanulás után alapvető szavakat sem ért meg, 10 és 16 év között mindenki ugyanazt az egy mondatot kiabálta utánunk az utcán: how are you?

    ÉTELEK ÉS ITALOK
    * Kazahsztánban pont annyira nemzeti ital a kumisz, mint amennyire a magyarok cigányzene mellett költik el az ebédet. Egyszer sem láttunk kumiszt iszogató fiatalokat/öregeket, pedig pár helyen azért megfordultunk.

    * Kazahsztánban sajnos sehol sem iható a csapvíz. Amit nem teljesen értünk, mert rengeteg folyójuk van, az országot ritkán és kevesen lakják, és annyira nem lehet rossz a minősége (mint pl. Egyiptomban), mert folyton csapvízzel mostunk fogat és soha semmi bajunk nem lett tőle.

    * Kazahsztánnak az óvodában főtt tojás volt a jele. Egészen elképesztő mennyire rajonganak a tojásért, minden reggeli megkerülhetetlen összetevője. Az emberek nem tizesével veszik, mint otthon, hanem raklapszámra cipelik haza a piacról.

    * Ugyancsak népszerűek a lepények, amik frissen nagyon finomak, de egy nap után morzsálnak és ehetetlenül rágósak lesznek. Mi néha azért vettünk, mert a péksütemények még akkor is kicsit édeskés ízűek, ha nem édességnek szánták őket.

    * A kazah konyha nekünk kevés meglepetést tartogatott. Egy része le sem tagadhatja a szovjet örökséget (főleg a leveseik), a másik fele meg a jobb török éttermeket idézi. Rengeteg húst esznek, vegetáriánus étel a legtöbb helyen szinte semmi nincsen. Stabilan, elfogadható minőségben csinálják amit kér az ember - de kis túlzással Kínában két nap alatt jobbakat ettünk, mint itt egy hónap alatt.

    * Mint kiderült, a tejberízs(gríz) ehető sósan is: a kazahok előszeretettel megsózzák és egy kis vajat tesznek a tetejére, hogy ráolvadjon. Meg lehet szokni, de elsőre nagy csalódás, ha a szokásos ízt várja az ember.

    * Kazahsztánban minden boltban lehet kimért kekszet és süteményt kapni. Annak aki hozzám hasonlóan imád ilyeneket rágcsálni, ez maga a mennyország. A kazah csokikínálat ellenben borzalmasan gyér. Rengeteg nálunk is ismert márkát lehet kapni, ezek viszont kevés kivételtől eltekintve iszonyatosan drágák.

    UTAZÁS ÉS KÖZLEKEDÉS
    * Talán a nomád hagyományok teszik, vagy csak az olcsó busz- és vonatjegyek (na meg az alacsony benzinárak), de folyton olyan érzésünk volt, mintha Kazahsztánban MINDENKI állandóan úton lenne. Almaty-ban és a déli városokban állandóan dugó volt a nagyobb utakon, a buszok tömve voltak napszaktól függetlenül, a vonatokon hétköznap fiatal szülők és gyerekek szelik át az országot 18 órás utakon... Teljesen értetlenül álltunk a jelenség előtt.

    * Kazahsztánban minden pályaudvaron vannak biztonsági ellenörző kapuk, ezeket többnyire használják is. Persze ennyi utazót rendesen végignézni képtelenség lenne, ezért bármerre is jártunk, soha senkit nem érdekelt a fémdetektorok állandó csipogása. Az is elég szelektív, kinek a csomagjait küldik át a röntgenen. Hint: a hátizsákos turistákat jellemzően megnézik ;) De a cseresznye a hab tetején az volt, amikor Shchuchinskban “önbevallásos” kapukat állítottak fel, amit simán ki lehetett kerülni. Kb. annyi értelme van a rendszernek, mint Magyarországon a képviselői vagyonnyilatkozatoknak.

    * A pályaudvarokon általában egyetlen dolog van kiírva angolul: hol lehet az utazási irodáktól jegyet venni. Mivel mindig sokkal több ilyen értékesítő “dolgozik”, mint hagyományos, a kazahok pedig érthető módon nem szeretnek többet fizetni ugyanazért a szolgáltatásért, ha nem muszáj, a jegyvásárlás mindig irgalmatlanul lassú folyamat.

    * Nagyon szerettük utazásaink során, hogy sok városban a vasútállomás és a buszpályaudvar egymás mellett volt. Sajnos a déli városokban ezt valamiért elfelejtették így csinálni, ha már máshol ennnyire jól bevált a módszer.

    * A helyi buszokon a sofőrök nyugodtan hallgathatják a nekik tetsző zenét a rádióban. A jegyeket úgyis a kaller kezeli, nekik csak a vezetésre kell koncentrálniuk.

    * Buszsofőrként az embernek kötelessége nyitott ajtókkal elindulni és/vagy legalább egy leszálló nénire rácsukni az ajtót.

    * Ha hinni lehet a benzinkutaknak, márpedig miért ne lehetne, Kazahsztánban még mindenhol árulnak 92-es oktánszámú benzint. 95-nél jobbat sehol sem láttunk, és volt olyan kút is, ahol 87-es löttyöt árultak. 1 liter benzin olyan 160 tenge körül van, ami 130 jó magyar forintnak felel meg.

    * Bár Kazahsztánban rengeteg olajat és földgázt termelnek ki (szerintünk az ország sehol sem tartana, ha nem csinálna ebből mocskos sok pénzt, de ez egy másik topik), minden évben előfordul, hogy benzinhiány van a kutakon. Mi ehhez a remek teljesítményhez innen is gratulálunk!

    * Kedvenc benzinkutunk az “MTK” volt. Sajnos csak egyet láttunk belőle, a dolinkai elágazásnál.

    * A “miért lenne jó Kazahsztánban élni?” listán előkelő helyen szerepel, hogy a gyalogosoknak zebrán elsőbbsége van és ezt a kazahok kő keményen be is tartják. Nem volt ritka, hogy a kétszer három sávos úton már akkor megálltak még a szemközti oldalon is amikor meglátták, hogy leléptünk a zebrára. Döbbenetes, ilyet akarunk Magyarországra is! (Gyorsan megszoktuk a jót. Kínában majdnem el is ütöttek minket az első zebrán zöld jelzésnél.)

    * Nagyon jó mellékes bevételi forrás vadidegenek szállítása, így rengetegen hajlandóak “stopposokat” felvenni és némi pénzért cserébe egy darabon elvinni őket. Nagyon sok kazah utazik így a tömegközlekedés zsúfoltságát kikerülve, emiatt persze hosszú sorok tudnak kialakulni a buszmegállók előtt az egyezkedő autósok és utazók miatt.

    * Már éppen kezdtünk megijedni, hogy Grúziával ellentétben itt nincsenek jobb kormányos autók, amikor Almaty megmentette a haza becsületét. Érdekes módon viszont csak itt láttunk nagyobb mennyiségben ilyen autókat, más déli városokban nem.

    * A városokban minél több sáv találkozik egy kereszteződésben, annál valószínűbb, hogy a nagy ívben kanyarodók telizöldes lámpát kapnak. Ha legalább 3-3 sáv halad egymással szemben, biztosan nem lesz külön zöld jelzés, majd mindenki megoldja magának. Egyébként is minek megy arra.

    * Háromkerekű traktorral is fel lehet hajtani a 110-es autóútra (Kazahsztánban ez a legmagasabb megengedett sebesség, még autópályán is).

    * Az itteni autópályákon mindennapos, hogy az út közepén birkanyáj vonul át.

    * Ha már autópálya: a kazahok nem szórakoznak le- és felhajtókkal meg felüljárókkal: többnyire csak az egyik oldalon lehet le- és felkanyarodni az autópályára. Ha pedig a másik irányból érkezel, van egy külön U-turn sáv, ahol meg lehet fordulni. Egész jól működik a rendszer és biztos sokkal olcsóbb és gyorsabb megépíteni, mintha mindenhova hidakat kellene felhúzni.

    * A kazahok biztos nagyon szeretnek sávot váltani, mással legalábbis nem tudjuk megmagyarázni, hogy miért gleccser lassúsággal folynak át egyik sávból a másikba. Volt, hogy több száz méteren keresztül sodródott előttünk valaki a belső sávból a külsőbe. Még utasként is frusztráló volt ezt nézni, hát még ha én vezettem volna...

    * A kazahok egész nyugodt sofőrök, keveset dudálnak, mutogatás és kormány mögött örjöngés viszont egyáltalán nincsen. A szomszéd autóba átbámulni viszont ők is szeretnek.

    MISC
    * Kazahsztánban sok helyen tudtunk kártyával fizetni, a bankautomatákkal viszont szívtunk megállás nélkül. Mindegyik elfogadta az otthoni kártyát, viszont 40- és 75 ezer tenge közötti felvételre voltak limitálva (kb. 60 ezer forint). Mi nem akartuk a hónapot 80 eurós pénzfelvételi költséggel zárni, úgyhogy állandóan kutattunk egy normálisan működő automatát.

    * Az országban utazva a legváratlanabb helyeken botlik bele az ember monumentális és látszólag teljesen értelmetlen szobrokba. Nagyon sokat láttunk az autópálya mentén a semmi közepén, de akár a Burabay Nemzeti Parkot is említhetnénk.

    * Kazahsztánban volt az egykori Szovjetúnió 4. legnagyobb munkatábora, ahol számos magyar fogoly is raboskodott. A Karagandai Egyetemen írtak is róluk egy könyvet ami ki van állítva a dolinkai múzeumban.

    * A helyi főzős műsorokban előszeretettel fakadnak dalra a szereplők.

    * Az országban még csak nyomát sem láttuk sehol a szelektív hulladékgyűjtésnek. Cserébe minden jó szemetes, amit például a sztyeppén jó messzire el tud vinni a szél.

    * Kazahsztánban már csak azért sem volt honvágyunk, mert számtalan esetben “feels like home” érzésünk volt a hatalmas, de láthatóan értelmetlen és/vagy elképesztően silány minőségű állami projektek megoldásaitól. Az ország zászlajánál esik szét a lépcső; a kiemelt látványosságnak tartott piramisnak esik le a külső borítása; a mosdóknál nincs egyetlen illesztés ami passzolna; Shchuchinskba kétszer három sávos autópálya vezet amin vasárnap, három óra alatt 10 autót ha láttunk elmenni; Astanában mindent térköveznek, de a tél egyelőre nyerésre áll; a Nemzeti Múzeum óriási belső terei, amik baromi jól néznek ki csak éppen olyan hatalmasak, hogy elvesznek bennük a festmények és még nagyon hosszan folytathatnánk a sort. Kazahsztán most egy olyan ország benyomását kelti, ahol mindig építenek valamit, de soha semmi nem készül el.

    * A fenti megfigyelésünkre tökéletes példa az is, hogy Kazahsztánban nem tudnak normálisan lépcsőt építeni. Mindig van egy (vagy több) lépcsőfok, amelyik sokkal alacsonyabb/magasabb, mint a többi.

    * Mi még nem jártunk olyan országban, ahol ennyire erős személyi kultuszt építettek volna egy vezető köré. És nem, az Orbán Viktor szentképek fasorban sincsenek ahhoz képest, amit Nazarbajev elnök megcsinált. Az elnökről nevezték el Astana nemzetközi repülőterét; szintén az ő nevét viseli Astana egyik egyeteme is; az óvárosban van egy külön neki dedikált múzeum; a Nemzeti Múzeumban a szekció ami Astana történetét hivatott bemutatni gyakorlatilag róla szól, de már az első csarnokban hatalmas, több méteres festménye található amivel köszönti a látogatókat; azt pedig már meg sem számoltuk, hány egyéb műemléknél vagy épületnél volt kiírva a neve.

    * Végezetül egy tipp amivel egyszer még sok pénzt kereshettek: ha egyszer egy kazah műveltségi vetélkedőn találjátok magatokat és az utolsó, mindent eldöntő kérdés az lesz, vajon kinek az idézete az alábbi szöveg, 99%, hogy Nursultan Nazarbajev (az elnök) a helyes megfejtés.
    Read more

  • Day16

    16. nap: Taraz

    October 20, 2017 in Kazakhstan

    Kazahsztánban a vonatok nagy távolságokat tesznek meg és azt is jó lassan. Hogy az emberek ebbe ne őrüljenek teljesen bele, a nagyobb városokban hosszabb időre megállnak a vasparipák, hogy mindenkinek legyen ideje kicsit leszállni, kinyújtózni, friss lepényt és halat venni a peron menti árusoktól vagy csak egy jót cigizni.

    A mi vonatunk Almaty-ból indult, de ide is jó 30 perccel füttyszó előtt begurult, hogy mindenki nyugodtan el tudja foglalni az alvóhelyét. Mi haramadosztályra vettünk jegyet, ami egy légtérben cirka 60 ágyat jelent. Legfeljebb csak virtuális kabinokról beszélhetünk, a folyosó egyik oldalán két emeletes ágy egymással szemben, a másik oldalon még egy emeletes ágy ezekre merőlegesen. Nekünk két idősebb és csendes néni jutott a földszintre, a folyosó másik oldalára meg fiatal srácok.

    Harmadosztályon a hely nagyon kevés, vízszintesen nem két, hanem három szint van: a felső lakók a fejük fölé tudják tenni a csomagokat. Emiatt Judit is alig tudott bemászni az ágyára, én meg szabályosan beorigamiztam magam az emeletre. Mire megkaptuk az ágynemű csomagunkat, már elhelyezkedtünk és kipakoltunk. Én azért a lepedőt magam alá tettem, Judit a hálózsákbélésben aludt.

    Ahhoz képest mennyire hangos volt a vonat, mennyire kevés a hely és hányan kapaszkodtak random időpontokban a lábunkba a folyosón elhaladva, egész jól aludtunk. Ébredés után nem sok időnk volt élvezni a reggeli elégedett zajait, mert megérkeztünk Tarazba.

    A hotelhez taxival mentünk. Első meglepetés: ez egy pláza. Második: még a liftben sincs kiírva, hanyadik emeletre kell menni. Harmadik: miután kiszálltunk a liftből és odamentünk a recepcióshoz, az épület teljesen elsötétült egy áramszünettől. És végül a negyedik: mire odaértünk, a Booking.com foglalásunk inflálódott, a visszaigazolás ellenére a csaj ragaszkodott a drágább árhoz. De legalább azon nem problémázott, hogy még csak 11 óra van és mi már szeretnénk becsekkolni.

    Hatalmas szobát kaptunk, nagyobb volt mint otthon a lakásunk. Előszedtük a fejlámpákat és a maradék langyos/hideg vízzel lezuhanyoztunk (villanybojler rulez).

    Miután összeszedtük magunkat, elindultunk gyalog Tarazba. Először megnéztünk a közelben egy ortodox templomot, majd kisétáltunk a főúton a város főterére, ahol éppen valami nagy ünnepélyre készültek, mert le volt zárva és egy színpadot szereltek össze a közepén. Szokásos szovjet visszafogottsággal tervezték Taraz városát is, hatalmas épületek, óriási terek és egy akkora kapu amin egy birodalmi lépegető is kényelmesen átférne.

    Be szerettünk volna menni a városi múzeumba, de a pénztárban ülő nő elhajtott minket: éppen ebédidő volt. Ennyi energiával nyugodtan kiadhatta volna nekünk a két belépőt is...

    Mindegy, tovább mentünk az újonnan épült mecset felé (út közben megcsodáltuk a város focistadionját is), hogy megkeressük Taraz két legismertebb mauzóleumát: Karakhan és Dauitbek síremlékeit. Ezek egy elkerített parkban találhatóak a mecset mögött, előbbi kívülről szép, belülről semmi extra, utóbbiba pedig nem is lehet belépni, csak kívülről lehet megcsodálni némileg ferdén rakott falait.

    Ezek után nem maradt más hátra, mint végre megnézni a Lonely Planet által agyonsztárolt Regional Musemot. Szerintem egy érdekesebb része volt, a dél-kazahsztáni kőszobrok kiállítása, amik kicsit túlméretezett fejű emberalakok és dombtetőkön, sírokon helyezték el őket a sztyeppék korábbi lakói. Nem volt rossz Taraz történelmi kiállítása sem, bár ugyanilyen agyagedényeket nagy mennyiségben láttunk a korábban felkeresett múzeumokban is.

    Hazafele még beugrottunk egy boltba, hogy ha nem lenne otton áram se haljunk éhen (de a boltban már volt, csak a többi emeleten nem). Nem sokkal érkezésünk után az áram is visszatért, jól feltekertük a villanybojlert, lemostuk az út porát és írtunk mindenkinek, hogy megérkeztünk, jól vagyunk, ne küldjék még értünk a nemzeti gárdát.
    Read more

You might also know this place by the following names:

Zhambyl Oblysy, Жамбыл облысы, Жамбылская область

Join us:

FindPenguins for iOS FindPenguins for Android

Sign up now