Laos
Khouèng Savannakhét

Here you’ll find travel reports about Khouèng Savannakhét. Discover travel destinations in Laos of travelers writing a travel blog on FindPenguins.

11 travelers at this place:

  • Day147

    Stray - Thakek to Xe Champhone

    September 13, 2015 in Laos

    The puddles from the overnight rain reflected our early departure from Thakek. On the roads there was a noticeable military presence (men in camouflage jackets, chain smoking by the roadside or riding scooters with AK47s slung over their backs) due to a governmental conference but otherwise life appeared to carry on as normal.

    Once at Xe Champhone we ate lunch at a small restaurant run by a tall poker-faced ladyboy. From the road there was nothing to distinguish it from an ordinary home but inside we ate large flavoursome stir-fries and soups. It was the sustenance we would need, as in Keo's words we would be going 'off the beaten track' for the afternoon. This meant once again taking a bone-shattering ride in the back of a tuk tuk along rain scarred dirt roads to explore the local wetlands.

    Our first stop was at Turtle Lake, which holds soft-shelled turtles revered as sacred by the locals. Walking out along a wooden pier, we beckoned them across the water to feed on small pieces of bread held out on wooden sticks. The turtles craned their necks upward and clamped down with their powerful jaws to pull the bread away. We also managed to get one to climb up onto the bank to feed and witness the full extent of its shell.

    Before leaving the lake our driver sought to repair his tuk tuk, it's engine and chassis complaining from the beating dealt by the road. After some heavy hammering and Lao swearing under the engine block we were on our way.

    We next stopped at the ruins of Wat Taleow, a temple bombed during the 'Secret War', where its golden Buddha somehow survived the blasts that decimated much of the structure. Scars from flying shrapnel still splattered the decaying walls and the ground was pock-marked with black craters, where unexploded ordinances had been detonated by the clearance teams we had learnt about at the COPE Centre in Vientiane. This area was close to the Ho Chi Minh trail so experienced particularly high levels of bombing. Keo explained how it became too dangerous for the locals to be outside or cook on fires during the day. When planes were heard overheard everyone ran into the jungle for cover.

    We then stopped at the 200-year old Hotay Pidok Buddhist library, a wooden stilt structure high above a waterbed, which houses ancient Sanskrit scriptures. Kim and the other females of our group having to dress in silk sarongs due to reverence of the site. Small aged Lao women smiling and complimenting their 'Farlang' beauty as they assist them into their attire.

    We ducked into the library's small confines, accompanied by a novice monk who quietly observed us with thoughtful eyes on a broad face, his saffron robes draped around him. The musty smells of ageing wood and fabric hung in the air as dust swirled on beams of sunlight shooting through the roof.

    Our final stop was at 'Monkey Forest', where along a sandy track between tall trees we found a family of wild rhesus macaque monkeys. We hand-fed them bananas, which we had purchased at a road-side market that morning. With lightening speed they took individual bananas, peeled back and dropped the skin to blitz the fruit into their mouths, all the while maintaining a wide eyed awareness of their immediate surroundings.

    After hours of having our bodies rattled, jolted and smashed, it was with grim determination that we hung onto the tuk tuk's rusting metal caging on our way back to the hostel. It's wheels kicking up a red mist off the road whilst the sun cast long shadows amongst the waving lines of the rice paddies. Once returned we had just enough energy to get some dinner and shower the road off us before falling gratefully into bed.
    Read more

  • Day1

    Partying with the loved ones is a great way to start a new year. That includes familly, friends and everyone else. This new year began with Dhonthi, Mithy, Nattu, girlfriend Bo and Kheo sitting and enjoying the fireworks display from the Thailand side of MEKONG river and few phone calls from different parts of the world including a call from Maldives from Yani.. AIKO crom Uk.. Hawa and kids from Kl.. Aney from Sri Lanka ...etc. what a great way to start 2018Read more

  • Day49

    Dass sich nach überstandener Höhlen-Durchquerung doch noch die laotische Unterwelt auftun würde und dies bei strahlendem Sonnenschein, hatte ich bei der Titulierung des vorherigen Footprints ("Eintritt in die Unterwelt") nun wahrlich nicht erwartet! Die "Hölle auf Erden" manifestierte sich in Form einer Busfahrt vom abgelegenen Konglor in den Süden Laos' nach Pakse.

    Angekündigt war uns eine knapp zehnstündige und insgesamt 75.000 Kip teure Reise, erst mit Sammeltaxi zur Hauptstraße (Nord-Süd-Achse) und dann weiter mit dem Bus. Pünktlich und so gut gelaunt wie es eine Abfahrt um 6:30 Uhr eben erlaubt, standen wir gestiefelt und gespornt vor unserem Hostel. Nun sind wir den laotischen Wahlspruch (Ursprung nach dt. Sprichwort) "Gemach, gemach, gemach, gemach, gemach, gemach,....!" und seine gewissenhafte Befolgung natürlich schon gewohnt; es überraschte uns aber dennoch, dass selbst nach einer Stunde Wartezeit kein Sammeltaxi auftauchte! Urplötzlich wies uns dann der Hosteleigner an, doch den 'local'-Bus zur Hauptstraße zu nehmen. Da andere Optionen durch Inexistentenz bestachen, zahlten wir zähneknirschend 40.000 Kip und legten in drei Stunden ca. 15 % der Wegstrecke (Gesamtdistanz knapp 600 km) zurück.

    An der Hauptachse angelangt, drängte uns die Alternativlosigkeit in einen weiteren Reisebus der Holzklasse. Glücklicherweise sollte der Bus (für ein bescheidenes Entgelt von 100.000 Kip) direkt nach Pakse fahren. Long story short: es wurde zwar der direkte Weg genommen, jedoch oben erwähntes Nationalmotto zur Perfektion getrieben!

    Nach längeren Aufenthalten in zwei bestechend schönen (*hust*) Busbahnhöfen (Thakhek und Savannakhet) sowie 294 Zwischenhalten in der Pampa (Gründe: Rollerverladung, Ein-/Ausladen großer Baumscheiben, Extrahalt für Local Nummer 1, 75 m weiter Extrahalt für Local Nummer 2, Kontrollpunkt 53 des Militärs, leckerer Snack am Straßenrand dem der Fahrer nicht widerstehen konnte, Pause weil schon wieder 5,91 km ohne Zwischenhalt geschafft waren, Stopp ohne Grund, grundloser Halt und Ausblick auf Landschaft genießen drei Stunden nach Sonnenuntergang) kamen wir um 22:30 Uhr in Pakse an.

    Ach ne Moment...wir kamen am Busbahnhof außerhalb der Stadt an! Zur vollkommenen Transportkatastrophe gehört nämlich noch die übliche Touristenabzocke: Der Bus fährt nicht in die Innenstadt und aufgrund später Ankunft steht zufällig nur noch das Tuktuk des Busfahrer-Schwagers zur Verfügung. Natürlich zum nicht verhandelbaren Sonder-Festpreis (in unserem Fall 20.000 Kip).

    Weitere Highlights der Fahrt:

    - Laute Thai-Schwülstmusik inklusive Musikvideo im Wechsel mit Aufzeichnungen von Comedy-Auftritten (Fäkal- und Sexismus-Humor...wurde auch ohne Sprachkenntnis deutlich).

    - Alle drei Minuten Schlagloch-Katapult, das einen ca. 10 cm aus dem Sitz hob (aber hey...zumindest hieß das, dass der Bus fuhr! 🙈😁)!

    - Bei jedem zweiten Halt kamen Händler mit ganzen Hähnchen am Spieß durch den Bus gelaufen. Rezept zum Nachkochen für die Interessierten: man nehme ein lebendiges Huhn, lasse einen dreieinhalb-Tonner drüberrollen (flach wie eine Flunder muss es sein!) und stecke einen Spieß hindurch. Dann einfach zwei Stunden in den Rauch eines brennenden Plastikmüll-Haufens hängen und vier Tage in der Sonne von Fliegen bearbeiten lassen. Bisschen abschmecken mit brauner Schuhcreme - fertig!

    Fazit: wie wir nach (mit Warterei) 16 Stunden Busfahrt und 160.000 anstatt versprochenen 75.000 Kip noch ein fröhliches Gruppenselfie mit Grayden und Leonie hinbekommen haben, wird mir auf Ewig ein Rätsel bleiben!
    Read more

  • Day106

    106. nap: Utazás Pakséba

    January 18 in Laos

    EXPOZÍCIÓ
    Erre a napra visszagondolva két dologban biztos vagyok: egyrészt életre szóló élményekkel lettünk gazdagabbak ezen a buszúton, másrészt viszont az egészet megspórolhattuk volna magunknak, ha egy kicsit jobban odafigyelek a fejünk felett lassan, de biztosan gyülekező fellegekre. Persze ha utólag mérlegre teszem, hogy mekkora szívás kerekedett ki ebből az útból, cserébe viszont mennyivel gazdagabbak lettünk tapasztalatokban, akkor azt mondom, megérte ezen a tortúrán végigmennünk.

    Minden azzal kezdődött, hogy reggel hétre berendeltek minket az utazási irodába, hogy majd onnan felvesz minket a Pakséba tartó busz. Szokás szerint a megbeszéltek ránk vonatkozó részét mi csont nélkül teljesítettük, 6:50-re már ott toporogtunk az iroda lezárt ajtaja előtt. Odáig eljutni mondjuk nem volt teljesen triviális, ugyanis a jegyre firkantott címet annyira folyós tintával írták, hogy nem tudtam kisilabizálni. Előző este meg is kértem a hotel tulaját, hogy segítsen már a rejtvény megfejtésében, szerencsére neki ez hazai pálya volt és gyorsan összeraktuk hova kell majd mennünk. Még azt is sikerült vele megbeszélnem, hogy a kora reggeli indulásunk ellenére kaphassunk valami reggelit (azt ugyanis csak 7-től adnak). Mire elhagytuk a szobánkat, a külső kilincsen ott figyelt négy vietnámi baguette - állati rendes volt a fickó, hogy nem felejtett el minket!

    BONYODALOM
    Az óra szép lassan elütötte a hetet, majd a negyed nyolcat is, de az utazási irodában még mindig nem volt egy lélek sem. Kezdtem kicsit kényelmetlenül érezni magam, hogy mi lesz, ha kivételesen pontos a busz, mi pedig azért maradunk le róla, mert a kedves alkalmazottak nem voltak képesek reggel időben felkelni? Aztán gyorsan elhessegettem a gondolatot: ez mégis csak Vietnám, ha valami, akkor a pontosság nem erőssége itt az embereknek. Na megy egyébként is, egy hónapot megúsztunk nagyobb átverések nélkül, hát csak nem pont az utolsó napon kezdik el?!

    Pár perccel később meg is érkezett az első alkalmazott, aki szép komótosan kinyitotta a boltot, de közben azért mosolyogva megjegyezte, hogy “ejj de korán ideértünk”... Nem akartam neki mondani, hogy higgye el, én sem ezt választottam volna a menüben, ha van “B” és “C” opció. Megbeszéltük, hogy bőven elég lesz 8-ra visszamennünk az irodába, a csomagokat pedig nyugodtan hagyjuk ott amíg megreggelizünk. Nota bene: ez az egy óra pont elég lett volna arra, hogy kényelmesen checkoljunk ki a szállásunkról és ne cicanindzsák módjára kelljen kilopakodnunk az ajtón.

    Átmentünk hát az egyetlen nyitva lévő környékbeli kávézóba, ittunk egy kávét és egy teát, majd pár perccel az új indulási idő előtt visszamentünk az irodához. A már ismerős nő kezeit tördelve és sajnálkozva jelentette be, hogy sajnos a busz késni fog és csak 9:45-re ér Huéba, addig nyugodtan menjünk el megnézni a császári palotát. Azt köszöntük, de már láttuk, de hogy ne kelljen azon a négy négyzetméteren egymást kerülgetnünk, inkább lementünk a folyópartra bóklászni.

    Fél tízkor tettük újra tiszteletünket a helyen, addigra már szerintem kezdett kellően kínos lenni a helyzet ahhoz, hogy mindenki úgy tegyen, mintha rettenetesen dolgozna. Nem is volt már több mismásolás, hamarosan megjelent a főnök a kis robogójával és szólt, hogy akkor induljunk, mert érkezik a busz! Kezdtünk kicsit szkeptikusak lenni ezzel kapcsolatban, de felmálháztunk és kimentünk az utcára.

    Busznak persze nyoma sem volt, amire így finoman rá is kérdeztem. Persze, mert a “big bus” nem tud bejönni a városba. Ja, hogy akkor ezzel a kis robogóval akartok minket oda kivinni? A fickó a kezembe nyomott egy sisakot, elkérte a táskám, majd valahogy felügyeskedte magát a motorra a csomagommal együtt, ami kb. az ölében ült, én pedig mögé ültem a kis hátizsákommal. Judit ugyanígy kapott egy másik robogós taxist, aki feltehetően a pasi felesége volt. Ebben a vidám konfigurációban mentünk ki a város szélére egy benzinkútra, ahol aztán gyorsan kiderült, hogy még nem a boarding pointon vagyunk, hanem innen még taxival átmegyünk egy másik benzinkúthoz. Bíztunk benne, hogy az már ténylegesen az a kút lesz, ahol végre buszra tudunk szállni.

    Az első kúton kb. negyven percet ültünk méla unalomban, mire megérkezett A TAXI, így, csupa nagybetűvel. Hogy a korábbi harminc miért nem volt jó, arról fogalmunk sincs, mindenesetre a sofőr mellé adtak egy navigátort is, hogy el ne tévedjen. Amilyen elhagyatott kis mellékutakon mentünk a kettes számú kútig mondjuk nem is csodálom, hogy szüksége volt segítségre.

    Itt már csak negyed óra tétlenkedés volt a jutalmunk, majd végre feltűnt a horizonton a megváltónk. Beállt a kútra, a navigátor gyorsan elmagyarázott valamit a sofőr/hóruk fickónak (gondolom hogy ezt a két arcot kellene Pakséba elvinni), majd mindenki elkezdett vadul integetni, hogy siessünk-siessünk, szálljunk fel a buszra. Ennek két okból sem tettem eleget: egyrészt a fél buszt kipakolták, hogy a csomagtérben helyet csináljanak az időközben teletöltött benzines kannáknak, másrészt a csomagjaink még kint hevertek az aszfalton és ennyi szarakodás után kezdett gyanús lenni, hogy ebben a bagázsban valaki nem teljesen végzi megfelelően a munkáját (pont jókor, mi?). Úgyhogy megvártam, amíg szépen visszapakolnak, ugyanis időközben a csomagtér feléből elkezdett kifolyni valami gyanús cucc, és hiába van a táskánkon külső burok, rohadtul nem akartam, hogy ebbe a dzsuvába paszírozzák be az összes cuccunkat... Persze a nagy pakolászás eredménye az lett, hogy még több cucc került fel a busz tetejére, ami már egyébként is kezdett úgy kinézni, mint egy elemében lévő vándorcirkusz. Szerencsére kitartó tiltakozásomnak meg is lett az eredménye, a táskáink egy aránylag tiszta sarokba kerültek, úgyhogy én is gyorsan felszálltam.

    A legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor megláttam a busz belsejét: az utolsó negyede csurig volt töltve mindenféle kacattal, ott nem is lehetett az alsó üléseket használni, csak az emeleten lévőket. Minket a hátsó traktusba tereltek, aminek nem annyira örültünk. Mondjuk eleinte úgy nézett ki, hogy csak ketten leszünk az öt ágyra, ami azért kicsit enyhítette a fájdalmainkat.

    A HATÁRON
    Huétól ugyanazon az úton mentünk a Lao Bao határátkelőig, amit pár nappal korábban a DMZ túrán már bejárattunk. Szokás szerint a busz minden állomáson és megállóhelyen, sőt, még azok között is megállt, hogy csomagokat és/vagy embereket szedjen fel. Pillanatok alatt akadt jelentkező a mellettünk üresen tátongó három helyre is, három koszos melóst kaptunk társaságnak. Ők olyannyira nem zavartatták magukat, hogy az egyik folyamatosan oldalba könyökölte Juditot miközben kényelmes pozíciót próbált találni.

    Mire elértünk a határra már tényleg olyan volt a busz, mint egy utazó freak show. A határ közelében felvettük minden dél-kelet ázsiai utazás elmaradhatatlan kellékeit, a mozgó árusokat, akik pénzváltással és laoszi SIM kártyákkal csalogatták a népet. Addigra egy páran már a folyosón is ültek, az ott lévő, mindenféle holmikból épített amőbák is elkezdtek a busz elejébe terjeszkedni.

    A határra érve aztán annyit mondtak, hogy akkor most itt stop, WC. Az már csak további kérdezősködés után derült ki, hogy a busz majd valamikor átgurul ugyan Laoszba, de az átkelést mindenki oldja meg magának... Így hát felkerekedtünk, elsétáltunk először a vietnámi oldalra és kiléptettük magunkat az országól, majd beálltunk a sorba laoszi vízumért a velünk utazó francia pár mögé. Ez persze leírva tök egyszerűen hangzik, de higgyétek el, nem keveset kavarogtunk az őrbódék között, mire mindezt megtaláltuk. Vagy mi vagyunk bénák, vagy tényleg nem intuitív az a rendszer, ahol fizikailag közelebb van a vietnámi oldalhoz a laoszi vízum iroda, mint az országból kiléptető pont. Az viszont kellemes meglepetésként ért minket, hogy minden rémhíresztelés ellenére a laoszi beutazási engedélyek beszerzésénél senkit sem kellett megzsíroznunk, bár azon elsőre meglepődtünk, hogy az egykori gyarmatosító franciák olcsóbban kapják a belépőt, mint mi. Hát hol marad a szolidarítás az egykori szocialista blokk testvér országaival???

    A vízum beszerzését követően még hivatalosan is be kellett lépnünk Laoszba, ezután viszont már tényleg magunk mögött hagytuk Vietnámot. Bíztunk benne, hogy sokan csak a határig jöttek a busszal és visszakapjuk a nyugalmunkat, de ezzel kapcsolatban rózsaszín álmokat kergettünk. Mire a busz előkerült és újra felszálltunk, a korábbi helyünkön négy vigyorgó vietnámi arcot találtunk. Értem én, hogy erről nem tehettek, de akkor is takarodtok el most azonnal a helyünkről - mondtam magamban majd nemes egyszerűséggel visszamásztunk az üléseinkbe, szabályosan kitúrva őket onnan. A végeredmény mondjuk az lett, hogy innentől nem öten, hanem hatan nyomorogtunk a hátsó üléseken, és ettől kezdve az egyik figura folyamatosan az oldalamban feküdt.

    KONFLIKTUS
    Ennél kényelmetlenebbül szerintem még nem utaztunk Ázsiában, ráadásul a vietnámi határtól még mindig nagyon messze volt Pakse. Mivel időközben beesteledett, a következő órákban megpróbáltunk valamennyire aludni, hátha úgy gyorsabban telik az idő és varázsütésre egyszer csak Pakséban találjuk magunkat. Persze nehéz volt úgy aludni, hogy a lábaimra a mellettem békésen szunyókáló vietnámi muksó rátette a nem kicsit koszos lábát, vagy hogy folyamatosan egymás bordáit masszíroztuk a helyszűke miatt.

    A fizikai kényelmetlenségek mellé egy idő után betársult az is, hogy a térképet figyelve egyre valószínűbbé vált nekem, hogy ez a busz NEM fog minket Pakséig elvinni. A képlet rendkívül egyszerű volt: a busz elvileg Vientiane-be ment, a fővárosba, ami a határátkelőtől jócskán északra található; Pakse viszont délre. Kb. egy esélyünk volt még, volt ugyanis ezen az úton egy leágazás, ami átvág az ország déli részén és Paksénál lyukad ki. Miközben ezen gondolkoztam, szomorúan kellett végignéznem a telefonomon, hogy nem hogy nem kanyarodtunk le a megfelelő útra, de még csak le sem lassított a kereszteződésnél a buszunk. Ami csak egy dolgot jelenthetett: elvisznek minket Vientiane-ig, majd onnan vissza Pakséba. Vagy fogalmam sem volt, hogy mi fog történni. Ezen a ponton már csak abban voltam biztos, hogy pestiesen szólva, ezt bizony megszívtuk.

    A hangosan ki nem mondott kérdésemre nem sokkal később megérkezett a válasz is a sofőr/horuk emberke formájában, amikor tudtomra adta az angolt csak nyomokban tartalmazó kevert jelnyelvvel, hogy Pakse, nemsokára le kell szállnunk. Kapkodva összeszedtük a vaksötét buszban a cuccainkat, majd elindultunk előre az ajtóhoz. Igenám, de az éjszaka leple alatt olyan szinten megtelt a busz, hogy egy gombostűt nem lehetett volna leejteni a két folyosóra. A kómázós sötétben fel sem tűnt nekünk, de a buszt már tényleg csurig megtöltötték utasokkal. Előre is csak úgy sikerült kijutnunk, hogy az ülések karfáin szabályosan kimásztunk a folyosón ülő szerencsétlenek feje fölött. Borzasztóan éreztem magam, és kivételesen nem magunkat sajnáltam, hanem őket, akik emberhez méltatlan körülmények között kénytelenek utazni.

    Pár perc múlva a busz megállt az út mellett és kitettek minket a csomagjainkkal. Próbáltam megtudni a sofőr/hóruktól, hogy innen akkor hogyan tovább, mert ez itt még rohadtul nem Pakse, de csak rámutatott az első járműre amit az orra előtt látott a sötét éjszakában majd tovább is indultak. Ekkor kb. este tíz lehetett az idő, a semmi közepén álltunk egy egy utcás porfészek piacán, és volt nálunk egész kereken 0, azaz nulla laoszi kip, valamint 35 dollár.

    Na és akkor most hogy a faszba jutunk el innen Pakséig?

    BEFEJEZÉS
    Ennyi viszontagság után az égiek dobtak nekünk egy hatost és tanácstalanságunkat látva (illetve gondolom öt évente egyszer látnak erre nyugati turistákat este tízkor) az egyik helyi arc odajött megkérdezni hova megyünk, majd megmutatta nekünk a bódét, ami egyben Seno (a település) buszállomásának jegypénztára is. Némi mutogatás után egyértelmű lett, hogy:
    - a vietnámi buszjeggyel kitörölhetjük, az őket nem érdekli
    - viszont egy találomra bemondott összegért adnak két buszjegyet Pakséba.

    Laoszi fizetőeszközünk ugye nem volt, így dollárban fizettem, majd leültünk a “váróteremben” (ez egy kutyaház szerű bódé tetejét jelentette). Arra a kérdésre, hogy mikor jön a buszunk, nem tudtak már válaszolni. Remek. A nap folyamán először ültünk a sötétben és egyáltalán nem először vártuk, hogy valami történjen. Közben a várótermen velünk osztozó pasiért jött a járata, de a sapkáját ott felejtette a kutyaól tetején, úgyhogy utána szaladtam visszaadni neki. Legalább valakinek legyen egy jó napja.

    Ahhoz képest, hogy ez a Seno tényleg egy utolsó utáni kis porfészek, még 11 előtt megérkezett a mi buszunk is, pedig már kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy itt fogjuk tölteni az éjszakát. Gyorsan leellenőriztem, hogy tényleg Pakséba megy-e, majd felcuccoltunk az emeletre. Utas alig volt rajta, így kb. bedőltünk az első szabad helyekre. Maga a jármű egyébként egészen elképesztő volt. A belső világítás egy diszkót idézett, neonfények és félhomály mindenhol. A hatalmas visszapillantókon stroboszkópot megszégyenítő fényerejű lámpák voltak amiket a sofőr néha bekapcsolt csak úgy az éjszaka közepén. Ja és mindehhez folyamatosan üvöltött a laoszi pop, de nem csak a vezetőfülkében, hanem az utastérben is. Aki nem hallott még laoszi pop zenét, annak most gyorsan bemutatnám az emberi kreativitás eme csodáját. Nagyjából három, rettenetesen bugyuta dallamból épül fel az összes létező szám, amiket leginkább kornyikálásra hasonlító “énekkel” kísérnek. Gondolom ezek után mondanom sem kell, hogy az ÖSSZES DAL PONTOSAN UGYANOLYAN. Nem állítanám, hogy mélységesen megszerettük a stílust ezen az utazáson.

    Az éjjeli buszozás Pakséba ismerős rutin szerint zajlott: random helyeken megálltunk csomagokat felvenni, egyébként felváltva padlógázzal és hússzal zötykölődtünk a borzalmas minőségű főúton. A fülünkbe folyamatosan üvöltött a nyamvadék lao pop, de ha ennek ellenére sikerült volna elaludnunk, garantáltan jött a visszapillantó a stroboszkóppal. Mivel én eddigre már iszonyatosan fáradt voltam, a vonyító zene és a villódzó fények miatt úgy éreztem magam, mintha valami félresikerült pszichedelikus utazáson lennék. Ne szépítsünk rajta, borzasztó volt.

    De legalább eljutottunk Pakséig!

    Hajnali kettő is elmúlt, mire kiraktak minket a várostól északra lévő elnéptelenedett buszpályaudvaron. Kérdeztem a fiatal sofőr gyereket, hogy tovább megy-e (igen), és hogy ha már minden második banánfánál megálltunk random csomagokat felvenni akkor ugyan mi a búbánat veretes pöcséért nem tud minket a városban kirakni (ugyanis a főutcának, amin a hotelünk is volt, és ennek a főútnak a kereszteződése háromszáz méterre volt a szállásunktól). De ezt már nem értette meg, én pedig kellően nyűgös voltam addigra ahhoz, hogy azt mondjam: le vagy te szarva, akkor majd keresünk egy taxit. Persze ez elég bátor kijelentés hajnali kettőkor egy olyan városban, mint Pakse...

    Keresni igazából nem is kellett, mert megtalált minket a pályaudvaron várakozó egyetlen taxis. Megbeszéltük, hogy csak dollárt tudok neki adni, erre ő készségesen rábólintott, és már száguldottunk is a város központja felé. Sikerült is pont a hotel előtt megállítanom, pedig az épületet már csak kiszállás után ismertem meg.

    Egyetlen akadályt kellett már csak ahhoz elhárítanunk, hogy végre a jól megérdemelt kényelmes szobánkba jussunk: valahogy fel kellett kelteni a recepciót, ugyanis az összes ajtó zárva volt. Hiába volt meg a számuk, a magyar kártyámmal nem tudtam őket felhívni, az első csöngetésre és kopogásra pedig nem történt semmi. Aztán úgy döntöttem, hajnali fél háromkor már nem fogok angol gentlemant játszani és elkezdtem hülyegyerek módjára nyomokodni a csengőt (jelige: ha a mi napunk el lett cseszve, másnak is jusson a törődésből). Ennek az új megközelítésnek gyorsan meg is lett az eredménye, az éjszakai portás álmos szemekkel mászott ki a kuckójából, hogy beengedjen minket. Egy kérdést tett csak fel (mi a nevem), kis segítséggel megtalálta a foglalásunk a nagykönyvben, majd a kezembe nyomta a kulcsot és intett a lépcső felé, hogy arra megtaláljuk a szobánkat.

    Úgy tűnik aznap az utolsó mentődobásunk is sikeres lett az égieknél. Ha ez a srác nem kel fel és enged be minket, szinte biztos, hogy az utcán vagy a rendőrségen alszunk aznap este: miközben a taxi áthozott minket a városon aggódva figyeltem, hogy minden, de tényleg minden zárva volt már ezen a késői órán. Így viszont egy gyors zuhany és fogmosás után hajnali háromra már a saját ágyunkban voltunk, hogy kipihenjük ennek a nem mindennapi utazásnak a fáradalmait.

    EPILÓGUS
    Minden jó, ha jó a vége.

    Ezzel a buszozással úgy érzem kimaxoltuk a dél-kelet ázsiai életérzést, már ami a távolsági tömegközlekedést illeti. Nagyon nagy kaland volt, az eddigi utazásunk egyik meghatározó élménye amit biztosan sokáig fogunk még emlegetni.

    Volt egyébként utóélete is a mi kis kálváriánknak. Még indulás előtt lefényképeztem a jegyet, hogy ha bármi történik vele, legalább digitális formában meglegyen (ez egy olyan szokás amit itt Ázsiában vettem fel, részben az ilyen helyzetekre is gondolva). Így persze megvolt az utazási iroda neve, és mivel ennyi szívást köszönhettünk nekik, úgy éreztem ezt nem hagyhatom annyiban és nekem is tennem kell a többi utazóért és a saját “igazságunkért”.

    Úgyhogy életemben először visszajelzést írtam a Google Mapsen. Nem meglepő módon más utazók is befürödtek már ezzel az irodával, igaz az “csak” egy városnéző túra volt, nem komplett laoszi kiruccanás. Én is szépen leírtam a történetünket bízva abban, hogy más utazók még időben elolvassák és kétszer is átgondolják, kire bízzák a pénzüket.

    Mivel az iroda email címét sehol sem találtam meg, nem tudtam velük kapcsolatba lépni, így maradt az a megoldás, hogy egyből a vietnámi turisztikai hivatalnál mószerolom be őket. Oda csak egy nagyon rövid levelet küldtem, amiben kivonatosan leírtam mi történt, és hogy rossz fényt vet erre a csodálatos országra és az itt élő kedves és tisztességes emberekre, hogy ilyen kóklereket engednek garázdálkodni. Egy napon belül válaszoltak, hogy köszönik a levelem és továbbították az illetékes osztálynak. Ezen a ponton már sejtettem, hogy célt fogok érni, és valóban így lett: pár napon belül írt az utazási iroda is, hogy “húúúdemennyirenagyonsajnálják” és “mostazonnaldemindjárt” megtérítik a plusz költségeket, csak írjam meg, mennyivel tartoznak.

    Ezen a ponton muszáj megemlítenem mennyire máshogy működik egy keleti és egy nyugati agya. A fickó az első levelében megírta, hogy sorry, amint megtudtuk mi történt egyből kirúgtuk a buszsofőrt. Nyilvánvalóan a sofőr abban hibás, hogy egy kis plusz bevételért minden jött-mentet összeszed az út mentén és az utasok biztonságára fittyet hányva az utolsó szabad négyzetcentire is embereket és csomagokat paszíroz be. Viszont nem ez volt az a mozzanat, amitől az utazási iroda nem teljesítette a megvásárolt szolgáltatást, az ugyanis akkor dőlt el, amikor Senoban, Paksétól 230 km-re kitettek minket az út mellé éjszakai kempingezni. A busz Vientiane-be ment, ezt neki is tudnia kellett, hiszen képletesen szólva ő tett fel minket erre a járatra. Persze keleten a jelek szerint sokkal egyszerűbb az arcvesztést azzal megelőzni, hogy azt mondod: tessék, kirúgtam egy utolsó kis fogaskereket a gépezetből, mert hibázott, ezzel most akkor minden meg van oldva.

    Tényleg nagyon tanulságos volt ezt így átélni. Főleg úgy, hogy lelki szemeimmel láttam, ahogy ezt a szerencsétlen fickót lassú tűzön grillezik a hatóságok és a főnöke. Amikor megírtam neki, hogy megkaptam a pénzt megkért, küldjek egy levelet a turisztikai felügyeletnek és egy másik címre (gondolom a főnökének), hogy sikeresen elrendeztük a tartozását. Közhely, de nagyon más világ ez.

    Végezetül írtam még a Hoi An-i szállásadónknak is és megkértem, hogy ilyen kalandok után soha többet ne üzleteljenek ezzel a társasággal, mert szélhámosak. Ők is bocsánatot kértek és megigérték, hogy keresnek egy másik utazási irodát.

    Róluk szerencsére még el is hiszem, hogy valamennyire komolyan gondolták.
    Read more

  • Day12

    Au petit matin nous avons été bercés par le bruit de la pluie sur le toit de la maison. Petite pensée aux 4 français qui ont campé dans la jungle pour la nuit.

    Nous nous levons vers 8h et trainons un peu dans le village. Au petit dejeuner nous avons du riz collant et une omelette aux oignons, ail et tomates. Les français campeurs de la jungle sont tous mouillés et venus d'ailleurs se réchauffer autour d'un feu dans le village.

    Nous nous mettons en route vers 9h40. Nous visitons deux autres villages, plus petits que celui où nous avons dormi. Dans le 2eme village, toutes les femmes se précipitent à notre arrivée pour nous vendre des bracelets. Le guide nous dit que nous ne sommes pas obligés d'en acheter, mais on se sent quand même un peu obligés. 50 cts le bracelet, Aurélie et moi en prenons un chacune, ce sera notre B.A de la journée.

    Le sentier se poursuit en grimpant dans la montagne, une montée de 500m, en douceur. Nous mangeons vers 13h30, une fois arrivés en haut, sur des grandes feuilles coupées par le guide : du riz, du choux, du porc.
    Les 6 autres français arrivent une fois que nous avons fini de manger. Nous restons avec eux et leurs guides pendant qu'ils mangent. Nous finirons la randonnée avec eux.
    Nous marchons à travers les montagnes puis redescendons ensuite 400m de dénivelé jusqu'à la route. Nous passons dans une plantation de caoutchouc et arrivons vers 16h. Le tuktuk nous attend à la sortie du sentier et nous ramène au village.

    Nous donnons un modeste pourboire à Tong au moment de lui dire au revoir car il a été vraiment aux petits soins pour nous.

    Le groupe de français boit un verre à la terrasse d'un restaurant. Nous les rejoignons. Nous retournons ensuite tous à notre guest house pour une douche dont nous avons tous besoin. Il a fait très humide et nous avons donc sué allègrement.

    Nous nous retrouvons tous pour le repas du soir : une pizza pour oublier le riz collant.
    Nous rentrons quand même à 1h du matin. Arrivés devant notre guest house, le portail est fermé à clés. Heureusement il n'est pas trop difficile à escalader. Nous avons tous rendez vous demain matin à 7h30 au tuktuk pour aller à la gare.
    Read more

  • Day49

    Busfahrt nach Pakse

    January 3, 2017 in Laos

    Wie Leonie so treffend formuliert hat: "worst bus trip ever". Und da sie schon einige Jahre des Reisens (7 Jahre insgesamt) auf dem Buckel hat, kann man getrost behaupten, dass sie Recht hat. Ich jedenfalls bin voll ihrer Meinung. Da nur ein Tuktuk täglich von Konglor in die nächste größere Stadt (Thakhek) fährt, wollten wir dieses um 6:30 Uhr nehmen. Unser Plan sah vor, von da aus den Bus nach Pakse zu nehmen. Im Internet war die Fahrt recht unkompliziert beschrieben und sollte insgesamt ca 10 Stunden dauern. Unglücklicherweise erschien jedoch kein Tuktuk und wir waren gezwungen den Bus der Einheimischen zu nehmen. Der fuhr ca um 7:30 Uhr bei uns vorbei und so mussten wir 1 Stunde warten, bevor es endlich losging. Der Bus sollte allerdings in eine andere Stadt fahren, sodass wir an einem anderen Ort umsteigen mussten. Soweit alles noch keine große Sache, da es nach diesem Umstieg direkt nach Thakhek gehen sollte und dann mit dem gleichen Bus weiter über Savannakhet nach Pakse.
    Gesagt getan. So landeten wir schließlich um 12 Uhr mit dem Bus in Thakhek und warteten geduldig darauf, endlich in den Süden aufzubrechen. Und warteten und warteten und warteten... Um 14:30 Uhr, also 2,5 Stunden später ging es endlich weiter. Dabei wurde uns gesagt, dass wir um 13 Uhr weiterfahren würden.
    Endlich auf dem Weg nach Savannakhet rechneten wir uns bereits aus, was das für unsere Ankunft in Pakse bedeuten würde. Das größte Problem von allen: das Essen. Wir hatten uns lediglich mit Keksen und Obst versorgt und noch den ganzen Tag Busfahrt vor uns. Und wir wussten genau: Wenn wir zu spät in Pakse ankommen, haben sämtliche Restaurants und Geschäfte geschlossen.
    Tja. Und um 17 Uhr haben wir dann schließlich Savannakhet erreicht. Diesmal dauerte die Pause am Bahnhof glücklicherweise nur ca 30 Minuten, bevor es zu unserem eigentlichen Ziel ging. Während das Handy von Paul 8 weitere Stunden Fahrt berechnete, zeigte meines nur die Hälfte der Zeit an. Wir waren also gespannt, welches Smartphone recht behalten würde (wobei wir natürlich beide auf 4 Stunden hofften). Jede Stunde warfen wir einen Blick auf die Karte, um zu erfahren, wie weit wir bereits gekommen sind. Aber die Fahrt schien nicht wirklich ein Ende zu nehmen. Zwischendurch würde immer wieder angehalten, um Leute aus- oder einsteigen zu lassen oder manchmal auch ohne ersichtlichen Grund. Nach 5 weiteren Stunden, also um 22:25 Uhr kamen wir endlich am Busbahnhof in Pakse an.

    16 Stunden, in denen ununterbrochen der Fernseher lief, auf dem abwechselnd Musikvideos und Comedy-Serien gezeigt wurden. Von denen man als Ausländer natürlich nix versteht und von denen man (die Filmszene beobachtend) eigentlich auch gar nichts verstehen will. Lieder, die sich alle gleich nervig anhören. Löchrige Straßen, die einen teilweise tatsächlich aus dem Sitz katapultiert haben....
    Alles in allem eine Busfahrt, die ich nicht unbedingt wiederholen will. Die anschließend kurze Fahrt vom Bahnhof zur Unterkunft war dagegen ein Zuckerschlecken. Zu Essen haben wir dann nichts mehr gegessen, sondern sind direkt ins Bett gefallen😂.
    Achja das Bild zeigt im übrigen den Ausblick, den ich den ganzen Tag genießen durfte. 😬
    Read more

You might also know this place by the following names:

Khouèng Savannakhét, Khoueng Savannakhet, 사완나켓 주

Join us:

FindPenguins for iOS FindPenguins for Android

Sign up now