Ban Chetuphon

Az első Sukhothaiban töltött napnak akár az is lehetne az alcíme, hogy “a nap, amikor semmi sem sikerült”. Pedig nem tettük magasra a lécet, az aktivitásunk csúcsát az jelentette, hogy délután elindultunk a városba megebédelni az osztrák fickó hamburgerezőjében. Fél négy körül értünk oda, sehol egy lélek, a lakókocsi lelakatolva, az egész helyről ordított, hogy itt a közeljövőben legfeljebb csak a széklábakat fogjuk elrágni, de hamburgert azt biztos nem kapunk. Még jó, hogy előző nap direkt rákérdeztem, nyitva lesznek-e aznap, amire természetesen bőszen helyeselt a figura. (Sovány vígasz, de legalább kijavította a helyesírási hibát az étlapon amire felhívtam a figyelmét.)

Persze este még ezt a teljesítményünk is sikerült megfejelnünk midőn ismét felkerekedtünk segíteni az éhségtől kopogó szemeinken. Vettünk ugyan délután egy kis ananászt és valami azonosítatlan zöld gyümölcsöt, de sejtettük, hogy ezzel messzire nem jutunk el. Szóval kimentünk vacsora után nézni, de a környéken az összes értelmes lehetőség zárva volt, így kénytelenek voltunk a kisbolt kínálatára bízni magunkat.

Mindegy, néha kellenek az ilyen napok is. Ugorgyunk.

Természetesen nem akartunk Sukhothaiból úgy eljönni, hogy meg sem nézzük az óvárosi romokat, úgyhogy ráhúztunk még egy éjszakát a foglalásunkra és a második napra béreltünk ott helyben egy robogót, hogy könnyebb legyen a hatalmas területet bejárni.

Előzetesen kicsit cidriztem a baloldali közlekedéstől, lelki szemeim előtt végtelen kombinációban jelentek meg olyan kereszteződések és forgalmi szituációk, amiket majd biztos el fogok rontani a jobboldali beidegződések miatt. Ehhez képest semmi gond nem volt, kicsit nagyképűen akár úgy is mondhatnám, hibátlanul ment az átállás. Nem hogy a rossz oldalra nem kacsáztam át, de még csak egy kis összezavarodás sem volt, hogy most hol is van a helyünk a forgalomban. (Persze baromi sokat segített a helyzeten, hogy robogón ültünk, amit még alig volt időm megszokni, így nem tudok még rutinból vezetni.)

Sukhothai óvárosa 14 kilométerre van a buszpályaudvartól, az út jól ki volt táblázva így gyorsan odaértünk. Leparkoltunk az egyik 7-eleven előtt, mert kicsit féltem, hogy az út mentén tilos vagy fizetős a parkolás, aztán nehogy trailerre rakják itt nekem a kölcsönzött robogót. A boltból meg úgysem tűnik fel senkinek, hogy órák óta ott dekkol egy piros motor.

A romokat nagy kiterjedésük miatt három régióra osztották, ezekhez külön-külön meg kell venni a belépőt, de vannak olyan kisebb maradványok is, amiket jegy nélkül is meg lehet nézni. Mi is egy ilyennel indítottunk, a Wat Trapang Thonggal, amit egy víztározó közepére építettek. Ezután bementünk megnézni a Ram Khamhaeng múzeumot, ami egyrészt bemutatja a jelenkori Sukhothai életét, másrészt egy ennél sokkal nagyobb kiállításban mesél az óvárosban talált régészeti leletekről és szobrokról. Érdekes volt, bár a végére már kicsit összefolytak a Buddha szobrok a szemeink előtt.

Utána következett a legnagyobb és legfontosabb régió, a Central. Sajnos a robogót nem engedték be, így kénytelenek voltunk gyalog bejárni a hatalmas területet. Bármennyire is sokáig tartott így mindent megnézni, őszintén szólva jó döntés volt, hogy csak biciklivel lehet bemenni, mert a robogók zaja jelentősen levont volna az élvezeti faktorból.

A romokról annyit érdemes tudni, hogy az egykori Sukhothai Királyság fővárosának maradványai. A klasszikus thai történelemben az 1238-ban alapított királyságot tartják a nemzet kezdeteinek. A már hanyatló Khmer Birodalomból kivált állam nem volt hosszú életű, hiába sikerült a legsikeresebb uralkodónak, Ram Khamhaengnek a környező területekre is kiterjesztenie az uralmát, halála után mintegy nyolcvan évvel, 1378-ra elvesztették a függetlenségüket és elkezdtek beolvadni az Ayutthaya Királyságba.

A középső régió nem csak azért érdekes, mert itt vannak a legnagyobb és legjobb állapotban fentmaradt épületek, hanem mert számtalan stílus keveredését is meg lehet itt figyelni. A déli oldalon található Wat Si Sawat khmer ősökkel rendelkezik és nem sok hasonlóságot mutat a vele átellenben álló Wat Mahathat épületeivel és hatalmas Buddha szobraival. Ha valakinek nincs türelme mindent végignézni, akkor érdemes itt kezdeni a látogatást, egyértelműen ezek a régió fénypontjai. Szintén nagyon szép a Wat Sa Si, amit egy tó közepére építettek. Az uralkodó szobra viszont sokkal kisebb, mint amire számítottunk, mégis csak a Sukhothai Királyság legünnepeltebb uralkodójáról van szó.

Mi majdnem négy órát eltöltöttünk a múzeumban és a középső régióban, de ennek egy jelentős rész abból állt, hogy egyik épülettől a másikig ballagtunk. Aki nálunk csak egy kicsit szemfülesebb és észreveszi a bejárattól 30 méterre lévő filléres bringakölcsönzőt, valószínűleg ennél gyorsabban is be tudja járni a romokat - persze mi ezt már csak azután vettük észre, hogy elindultunk megnézni az északi régiót.

Északon kevesebb a rom, kisebbek és nincsenek is anyira szépen helyrehozva az épületek, így más hangulata van, mint a központi résznek. Turistából is érezhetően kevesebb volt, pedig már az előző helyen sem voltak éppen tömegek. Mi nem mondom, hogy megbántuk a látogatást, de az biztos, hogy nem sok új élménnyel gazdagodtunk az első régió után.

Hazafele megint bepróbálkoztunk az osztrák hambisnál de ismét lepattantunk a zárt kapukról. Ezután már csak tankolni ugrottunk be egy kútra mielőtt leadjuk a robogót, ott viszont nem voltak hajlandóak eladni nekünk egy cent benzint sem, mondván még mindig tele volt a tank. Nem tudom hogyan csináltuk, mert azért mentünk 30 km-t oda-vissza, de szerencsére a szálláson sem akadékoskodtak.

Az előző napból tanulva a visszatérésünk után egyből kimentünk vacsorázni az egyetlen (majdnem) szimpatikus étkezdébe. Itt teljesen új értelmet nyert a látványkonyha, ugyanis velünk szemben, premier plánban főzték meg az ételeinket. Levezetésnek pedig vettünk egy kis ananászt, a tegnapi beszerzés óta ahányszor csak meglátott minket a néni, mindig vadul integetett nekünk. És ha már nekünk ilyen jól sikerült ez a napunk, miért ne járulnánk hozzá mások sikeréhez is?!Read more