Új otthonunk,Vancouver

Na akkor elkezdem. Jópár horrorisztikus kapkodásokkal teli hét után végre elindultunk új otthonunk felé. Hiszen nem csak mi, de az események alapján úgy tűnik az égiek is úgy akarták, hogy belevágjunk ebbe a nagy kalandba. Hogy ne legyen más választás, olyat tett elénk az élet, amire nem lehetett azt mondani, hogy nem. A tipikus most vagy soha esete...azaz, hogy pont Burnabyban vár minket egy lakás, amit egy magyar család ad ki, pont akkora, pont annyiért, pont ott ahol mi szeretnénk. És úgy, hogy nem is kellett megharcolni érte, egyszerűen csak felajánlották... Mi ez, ha nem egy égi jel?
......

Erika szeretett volna kikísérni minket Bácsbe, ezért tulajdonképpen ő szervezte meg a kiutat-Schön Józsi vitt ki minket. Az utolsó óra egy rémálom volt. Úgy hagytam otthon a házat, hogy sírni tudtam volna annyira szanaszét voltak még a dolgaink, annak ellenére, hogy éjjel-nappal csak pakoltunk az azt megelőző időszakban. Volt egy bérlőnk, aki azóta -hála az égnek- lelépett, és nagyon rossz érzés volt, hogy valaki átveszi a terepet ott, ahol mi 9 évig éltünk, és ahol a személyes tárgyaim még itt-ott bent maradtak. A Schön 3-ra jött értünk, és mivel időhöz volt kötve az indulásunk, nem volt mese, indulni kellett, ha kész voltunk, ha nem. De ez nem az az indulás, amikor mindegy, hogy mit hagysz magad mögött, hiszen 2 hét múlva visszamész....mi tudtuk, hogy többet ide nem költözünk vissza, és az is kérdéses Magyarországra mikor jövünk vissza egyáltalán.
Ennek az indulásnak az lett az eredménye, hogy én végülis csak a MacBook töltőmet (amiben az egész életem és minden munkám van), Marci pedig a legfontosabb kellékét, a hangfala töltőjét hagyta otthon... No comment.
A pakolásról is írhatnék könyvet, de most nem az a lényeg, hanem az, hogy kijutottunk Bécsbe zökkenőmentesen, ahol még előző este megnéztük, hogy hol lesz másnap hajnalban a check-in a 2 kutyával, a kutyahordozóval és a 4 bőrönddel.
A kutyák már ezen a 2,5 órás úton is álomszerűen viselkedtek, ezért sejthető volt, hogy nagyon nagy problémák a repülőn sem lesznek...már ha felengedik őket.

Kb.félévig rettegtem és voltak rémálmaim erről, hogy a 2 kutya hogy jut ki a tengerentúlra. Az nem volt opció, hogy a csomagtérben szállítsák őket, abba azt hiszem beleőrültem volna. De sikerült megoldanom szerencsére. Mert az ember mindent meg tud, ha nagyon akarja!!!

Éjfél körül már aludtunk (sikeresen 3 an 2 kutyával a 2 személyes szobában), még a bőröndöket párszor átrendeztük, másnap pedig hajnalban keltünk. Tettünk még pár kört a füves területen, mert az európai reptereken nincs a becsekkolás után "pet relief are", tehát nem elég, hogy 10 óra az út, még az előtte +2 óra, amit pisilés nélkül kell kibírniuk.
Ezután mentünk is becsekkolni, ez volt az első próbatétel a kutyákkal, hiszen úgy voltam vele, hogy amíg nem ülünk fent a gépen, addig nem hiszem el, hogy valóban engedélyezték őket. Az aggodalmam feleslegesnek bizonyult, elolvasták a doki levelét, és ennyi volt a nagy csekkolás.
A biztonsági részen már kicsit izgibb volt, mert ott mindent le kellett szerelni róluk, és miután külön-külön át kellett menniük egy kapunk, még elvittek minket egy külön szobába is. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy én egyedül vezényeltem át az embereken 2 teljesen szabadon lévő kutyát egy másik helyre, ott egy detektor mögé kellett ültetni őket, és egyenként úgy áthívni őket, hogy én a túloldalon vagyok, ők pedig ott maradnak, majd egyenként átsétálnak. Szerencsére ezt is megoldottuk, és valami belső hangnak köszönhetően felkaptam a Tapit mielőtt kimentünk volna. Ha ezt nem teszem, akkor egy jó kis acsarkodás -és lehet, hogy verekedés- közepén találtam volna magunkat, ugyanis ahogy kiléptünk, az ajtó előtt állt egy másik kiskutya, akire Tapi már korábban fújt messziről. (öregkorára házyártos öregúr lett, és mindenkit fel akar falni a póráz végéről)
Itt talán meg is bukott volna az egész sztorink, mert ha azt látják, hogy agresszív egy kutya, fel se engedik a gépre... Szóval ez valami isteni megérzés volt, így nem kellett visszafordulnunk, és kukába dobni minden tervet. :D

Ami még plusz izgalom volt, hogy Marci sikeresen ki lett választva egy security double checkre, amire random választják ki az Amerikába utazó embereket. Ez azt jelenti, hogy el kellett mennünk egy másik kapuhoz, ahol sorban álltunk, Marcinak kérdéseket tettek fel, majd elvitték egy külön szobába, ahol átnézték A-Z-ig a kézipoggyászát, ami szerencsére csak egy kis övtáska volt (a többit kint hagyta nálam). Ez is rendben volt szerencsére, ezután jött a beszállás...
A Tapit beraktuk egy fekete kutyahordozóba, Kuksi pedig jött pórázon. A beszállókártya ellenőrzésnél rá se néztek a kutyákra, aztán meg még segítettek is egy liftet találni, hogy ne kelljen mozóglépcsőznünk, viszont rögtön a repülőbe belépésnél egy pasi sztyui mondta, hogy adjak rá (Kuksi) szájkosarat. A bejáratban addig nem is mehettünk tovább, ott helyben rá kellett adnom, de mikor megérkeztünk a helyünkre, rögtön le is vettem.
Szépen be is rendezkedtünk a premium kis helyünkre (extra kényelmes volt), amikor jött a fekete leves. Megérkezett 2 "nagyon kedves", tipikus osztrák stewardess nő, akiből az egyik mogorván közölte, hogy azonnal adjam fel mindkét kutyára a szájkosarat, és tartsuk is rajtuk egész út alatt.
Ez azért elég necces, mert tudtuk, hogy kb.félpercig sem viselik el magukon a szájkosarat, mi lesz 10 órán keresztül.... Marci próbálta védeni a helyzetet, mondta nekik, hogy dehát ők nagyon rendesek, nem bántanak senkit, de a "kedves" nő erre csak azt mondta, hogy "ja, mindenki ezt mondja, de nem érdekli, mert tele van a gép gyerekekkel és csecsemőkkel". Erre én megkérdeztem, hogy vajon mit keresne egy gyerek az én ülésem előtt....de erre is legyintett, közölte, hogy "it is so". Pont. Szegény Marcinál eltört a mécses és ez az izgalom rá is nyomta ez a bélyegét az út elejére, mert nem tudtuk hogy lesz ez így, hogy ők nem viselik el, a nő meg majd mindig jön ilyen hangnemben magyarázni...? Szerencsére Tapi és Kuksi mintha megérezték volna a helyzetet, és mint a kisangyalok dőltek ki fép mp.alatt szájkosarastul...Marci mn.1 órán keresztül csak nézte a Tapit és sírt, attól fél megfullad, mert az utolsó nap tartalékból, próba nélkül vett szájkosár valóban kicsit passzentos volt neki (az előző meg túl nagy, leesett róla, meg el is hagytuk). A lényeg, hogy eszében nem volt megfulladni, egész egyszerűen csak borzasztóan kifáradtak az addig lefolyt procedúrákban...úgyhogy 1-2 óra alatt lanyhult a feszültség, a premium economy osztályon elkezdtek "kényeztetni" minket, a nő pedig nem igazán nézett vissza többet (szerencsére máshol szolgált fel). Így telt el a 10 óra, bazi kényelmes volt a helyünk, és azon vettük észre magunkat, hogy 2 csodaszépen álomkutyával egyszercsak landoltunk New Yorkban... Egy féléves izgalomnak pont kerül a végére. Innen már autóval, vonattal, rollerrel vagy gyalog is eljutunk Kanadába... Az óceánt nehéz lett volna velük átúszni... :D
Óriás kifújás.Weiterlesen