Porto Moniz, Achadas & Ponta do Pargo

Na a mai nap se lett valami óvatos duhaj, elég sok mindent sikerült belesűríteni, szerintem teljes zombicsapat fog hazatérni a végén... De kezdjük az elején...

A mai fő úticélunk Porto Moniz volt. 1533-ban alapította Francisco Moniz, elvileg az északi part legnyugatibb települése, amit az 1960-s évekig csak hajóval lehetett megközelíteni. Emiatt inkább kikötőváros volt, elsődlegesen bálnavadász kikötő.
A város legismertebb nevezetességei a lávamedencék, mi is emiatt jöttünk ide. Ezeket a medencéket az óceán vájta ki a bazalt sziklákból, amik a partot borítják, dagály idején feltöltődnek a medencék teljesen, aztán apálynál kicsit apadnak ezek is . Egy részét mostanra felújították, kialakítottak a bazalt tavaknál lépcsőket, beton placcokat, sőt egy részen rendesen kiépítették a falát is betonból, ez most fizetős strandként üzemel, a másik része szabadstrand. Még nem tudjuk melyik lesz a nyerő, előbb érjünk oda.

Reggel nem siettünk, volt megint 11 óra mire elindultunk, persze előbb pékség aztán irány az északi part. Arti már kérdezte hogy ez is 50 perc lesz, vagy ez 25, merthogy itt kb. minden ebből a két távolságból az egyik. Ez épp az 50. És a hegyeken át, meg északon a partig azért elég kacskaringós, de kihúztuk rókafogtacsuka nélkül végig.

Porto Monizba érve azért látszott az autóforgalom, vannak kocsik mindenfelé, de találtunk egy nagy fizetős parkolót szinte üresen, ide beállunk. A kocsi tolató kamerájában már kiszúrtuk, hogy a parkoló körben banánnal van beültetve, de zöld és kőkemény szóval a kismajmunk éhen maradt.

A partra érve előbb a fizetős strandot vettük észre, messziről 2 dolog látszott egyből: a sziklákat szép ívesen, színesen összekötő betonplaccok és a bejáratot a 200 méterrel arrébb lévő lépcsővel összekötő embersor akik épp a belépőre várnak.... Na akkor irány a másik oldalon a szabadstrand, ami kb 500m innen, ahol meg felülről szintén 2 dolog látszott egyből. Betonozással minimálisan megformázott kis placcok meg járdák, és vadregényesen csillogó tiszta víz a medencékben, tele halakkal. Persze, hogy ezt választottuk. Szerencsére itt nem volt akkora tömeg se, voltak azért rendesen, de hamar találtunk egy betondarabot ahova lepakoltunk és irány a víz...

Kis mohás lépcsőn be, aztán úszószemüveggel irány a felfedezés. A "főmedencéből" mindkét irányban kis átjárók a mellette levő következőhöz a sziklák közt, párhuzamosan 4 vagy 5 kis öböl, egy pár mélyebb, ugrálható rész, meg egy olyan peremrész, ahonnan zubog le a víz az óceánba, meg vagy 2 ahonnan csak kinézni lehet a nyílt vízre. A másik oldalon meg egy zubogó, ahol biztos ami biztos folyamatosan pumpálják be pluszban a tengervizet egy 5-6 szintes kis vízesésen át. És persze rengeteg hal a vízben mindenhol. Gyönyörű az egész, bár érdemes használni az úszószemüveget meg a vizicipőt, mert mivel itt nem nagyon nyúltak az eredeti bazalt medencékhez, rengeteg helyen jelennek meg random sziklák a víz alatt, amit jobb előre látni.
Jó párszor körbeúszkáltuk a helyet a nap folyamán, délután még ugráltunk is egy párat az egyik magasabb pontról a fiúkkal, míg Zsuzsi a parton a pulzusát méregette és kapkodta helyettünk a levegőt, szóval szuper volt. El is ment vele az idő kb délután 4-ig.

4-kor viszont elkezdtünk pakolni, mert nem messze (25 percre) van Európa egyik legmeredekebb lanovkája Achadas Da Cruz-nál, a Miradouro da Telefonérico das Achadas Da Cruz. Oda mindenképp el akarunk jutni és elvileg 6 körül zár. Na itt jöttek csak igazán a Madeirai hegyi kisutak, a kíméletlen emelkedőkkel és kanyarokkal, szóval volt mire figyelni a kocsiban.

Tengerszintről 800 méterre fel, onnan 480-ig vissza, és már ott is vagyunk😀. De úgy látszik nem csak mi gondoltuk ezt jó levezető programnak, mert már a felvonótól 6-700 méterre álltak a kocsik az út mentén, a bejáratnál meg kígyózó sor. Nem baj, ha itt vagyunk, kivárjuk. Közben a srácok ettek egy sültkrumplit, és röpke 45 perc múlva már a jegypénztárnál vagyunk. Kiderült amúgy, hogy nem a sor volt hosszú hanem a rendszer lassú nagyon, ugyanis 1, azaz egy darab jókedélyű masiniszta kezeli az egész kócerájt. (Később derült ki, hogy nem csak a fenti állomást, hanem a lentit is kamerán keresztül, mert lent meg senki nincs a felvonónál). Ő a gépkezelő, a sorbaállító (6 ember fér be egy kabinba, amiből 2 van, egy megy le, egy helyette fel), a pénztáros, a hangulatfelelős és a biztonsági tiszt egy személyben. Felnőtteknek 5 EUR oda-vissza, 3 év alatt ingyenes, szóval gyorsan meg is kérdezte Artiról, hogy az úriember hány éves és közben mutatta az ujjaival, hogy mondjunk 3-mat, így 15 EUR-ból megvagyunk😀

Kabinba be, indulás, majd 1 méter vízszintes "kiállás" után látom miért ez a legmeredekebb lanovka. Alattunk 400m, és kb 45-50 fokos szögben " zuhanunk " a mélybe én, a tériszonyom, meg a család...Hát azért elgondolkoztam egy pillanatra, hogy lehet jobb lett volna lesétálni az ösvényen bár arra meg azt írták 4,5 km, 2,5 óra túra, szóval az is biztos hasonlóan tériszonybarát lehet.

Lent aztán újabb csodálkozás, van egy szépen felújított ösvény ami bevezet a világ végére, és a lakott világ végére is egyben. Láthatóan régen egy kis falu volt itt lent, látszanak még a kis házak, de a nagy része teljesen elhagyatott és lerobbant. Fel is fedeztünk gyorsan párat, míg azon gondolkoztam mi az eget csináltak itt emberek régen. Persze láthatóan fel van parcellázva az egész, valószínűleg mezőgazdászkodtak, de hogy itt??? Ja ,és hogy az istenbe hozták le ide azt a mostanra szétrohadt és szétesett markológépet meg betonkeverőt ami az első szellemház udvarában állt? 😀 Mint egy igazi szellemváros, úgy néz ki az egész. Pont ezért volt teljesen szürreális élmény egyszer csak a bozótból kellemes reggae zenét hallani, és meglátni a kis táblát, hogy hideg Jin Tonic balra 😀😀 Az egyik kis romos házat berendezték bárnak, a kerben ülőkékkel, sőt néhány kis "házikót", vagy inkább kunyhót fel is újítottak (már amennyire) és ki lehet venni éjszakára. Olyan mint a túraszállások, 2 ágy és más semmi, de mókás gondolat.

Mivel a mindenes fent jelezte, hogy aki nem akar sötétben felsétálni az 7ig érjen vissza a felvonóhoz, mi is visszamentünk fél 7re, és újra beálltunk a sorba. Itt jöttem rá, hogy lent nincs is senki aki igazgatná a dolgokat, az emberek magukat rendezték hatos csapatokba, egyedül szálltak fel a szellemjáratokra felfele és szépen sorban várták a helyüket. Tiszta csordaszellem a szellemfaluban...

Újjabb halálfélelem és 40 perc sorbanállás után ismét fent vagyunk a hegy tetején. Lassan 8 óra, a gyerekek még nem ettek rendes kaját ma, de közel (persze hogy 25 percre) van még egy világítótorony Ponta Do Pargo- ban, ahova Ponta da Naplementére oda is tudnánk érni, és mindenhol azt írják, hogy nem érdemes kihagyni... Szóval nem kell az a kaja, még ezt nézzük meg...

Az odavezető út olyan mint ha kilépnénk a civilizációból, és kevernénk az esőerdő flóráját az időnként fel-fel bukkanó falusi világvégével. Gyönyörű táj, csodás kilátás a hegyekről, girbegurba keskeny út, nagyon élvezem..
Ahogy a világítótorony közelébe érünk látszik, hogy más is olvasott róla, naplemente előtt 15 perccel már gyűlik a tömeg. Többeket láttunk a szellemfaluban is, szóval ők se akartak úgy eljönni a nyugati partról hogy ez nincs a programban.
Kiültünk a sziklaszirtre a világítótorony alatt és megnéztük mi is, milyen az, amikor a végtelen nyugati horizont alá bukdácsol a nap az óceán felett. Már befogadni is nehéz ennyi látvány után, de megérte az biztos.

Még beugrottunk egy gyors és túlárazott, ellenben annyira nem finom vacsira a faluba, de legalább kiderült hogy Artinak a garnéla nem annyira ízlik, nekünk Zsuzsival meg a két személyes, gombás, véresresütöttmarhás picado nem lesz a kedvencünk, de legalább meleg kaja és kalória került a szervezetünkbe, így már kibírtuk hazáig, ami este 11-kor már éppen ideje volt hogy látótávolságba kerüljön.

Holnap időben kell kelni, mert 10-re le kell érni a kikötőbe a delfintúrára, szóval itt az ideje zárni a napot. Mozgalmas volt, izgalmas volt, kimerítő volt... Holnap se lesz lazább 😄 Czytaj więcej