PR8- Ponta São Lourenço & Madeira 3 arca

Mai célpontunk a PR8-as számú túraútvonal, a Verada da Ponta São Lourenço. Egyes bloggerek szerint 7/10 nehézségű, mások szerint csak szimplán meleg van, de azért nem kibírhatatlan túra, viszont mindenki szerint meg kell csinálni, (persze nem gyerekkel, de hát ez már csak egy ilyen család), mert egy teljesen más világa a szigetnek, ráadásul a legkeletibb pontig kivisz a szigeten. Tegnapelőtt ugye letudtuk a legnyugatibb pontot, nehogy már a keletieket megsértsük, főleg ebben a politikai helyzetben ami mostanában van. Tudjátok, keleti nyitás, meg miegymás. Legyen akkor egy keleti zárás is . Mindenesetre kíváncsivá tett minket is nagyon, szóval vágjunk bele.

Mivel a legtöbben amiatt értékelik nehézre a túrát, mert nincs árnyék (amit ezen a félig esőerdő szerű szigeten elképzelni is nehéz), úgy döntöttünk próbálunk korán elindulni. Az eredeti terv 7-es kelés, 8-as indulás, a valóságban egy fél órával többet engedtem a családnak a pihenésből, mert hát azért gyereket nyáron sötétben ébreszteni nem illik, feleséget meg egyszerűen TILOS 😄

Szendvicsek, meleg ruha (tanulva a 25 Fontes első fél órás nyávogásából), nasi, sok sok víz bekészítve, a hátizsák lett vagy 15kg, de ennyivel tuti túlélik azt az elvileg 6, a gyakorlatban a bloggerek szerint 8km-t bármilyen is a talaj. A túra kezdőpontja eltéveszthetetlen: mész Funchalból a reptér mellett végig kelet felé, aztán mikor vége az autópályának, kihajtasz a keleti lehajtón a körforgalomból, és ahol elfogy az út, ott indul a túra 😀 És ez nem vicc, annyi a kiegészítés, hogy az út legvégén még van egy körforgalom aminek 1 darab be/kihajtója van, szóval meg is fordítja a kocsit a végén. Ja, és persze ez is 25 percre van tőlünk 😃

Elég nagy már a kocsisor, sőt van aki már visszefele jön 9-kor, (ők valószínűleg bevállalták a napfelkelte nézést a szigetcsúcsról), szóval vagy 500 méterre a kórforgalomtól sikerült megállnunk egy sziklaszirt szélén. Már a parkolóban is látszik, hogy az esőerdős Madeira itt átalakul (minden komolyabb átmenet nélkül) kősivataggá. A műút mellett még van pár csenevész pálmafa, de a túra "kapujától" már csak száraz kóró, kaktusz, és valami nagyon gyér bokorfajta van az út mellett. Mindenhol máshol csak szikla és por. (Hát na, tudtuk hogy a keletiek kemények)
A túra eleje eltéveszthetetlen, van egy nagy tábla, rajta a túrainformációkkal, térképpel (pont az mint ami a hivatalos leírásban is van), mellette 2 fa karó közt egy sziklajárda indul meredeken lefelé, sehol máshol semmi nyoma civilizációnak. Na akkor essünk neki ennek is....

Már az út elején látszik, hogy árnyék tényleg nem lesz, a kopár, sziklás, borotvaéles kő és dombtenger között ereszkedik az út lefele. Néhol vannak fa pallókból járdák, időnként kőből kirakott ösvény, de egyébként csak poros, kitaposott nyomvonal halad előre a holdbéli tájon. Ahhoz képest, hogy eddig csak buja, zöld növényzettel, zubogó vízesésekkel, meg virágtengerrel találkoztunk a szigeten, ez tényleg egy teljesen más világ, egy másik Madeira amit látunk. Végtelen, kanyargós kősivatag. Cserébe viszont egyre sűrűbben tűnik fel a mélyben az óceán ragyogó kékje hol jobbra, hol balra, attól függően hogy épp az északi vagy a déli oldalán vagyunk a hegygerincnek, ami persze egyre keskenyebb ahogy haladunk az úton. Vannak szakaszok ahol konkrétan 2-3 méter a gerinc, mindkét oldalon 120-140 méter szakadék, lent pedig a háborgó óceán, amiben még a sziklák is úgy meredeznek ki a vízből, mint ha fent az ösvényen sétálgatva rosszul léptek volna, és most zuhantak volna bele a vízbe. Közben helyenként viharos szél, porfelhők a talpunk alatt, és (a 300 túrázót leszámítva) kihalt táj.

A túra útvonala folyamatosan fel-le halad. Egyik sziklaszirtre fel, hegyoldalba vissza, aztán újra fel, vagy kőlépcsőn vagy csak simán ahogy a szél kifújta, eső kimosta. A kanyargós utak követik a hegyeket, sokszor látni, hogy hol kellene majd mennünk egy-két kilométer múlva, és hát hihetelennek tűnik hogy oda hogy megy út, hogy jutunk fel. Eltévedni nem nagyon lehet, mert vagy az ösvényt követed, vagy a révészt a túlvilágra, más nem nagyon van (leszámítva 3 elágazást, ahol vagy a partra lehetett lejutni, vagy az egyetlen büféhez az út során. Brúnóval persze azért találtunk olyan szakaszt, ahol ösvénymentesen fel tudtunk kapaszkodni a sziklacsúcsokra, ahol már várt ránk a jó öreg haverom, a tér(idő)iszonyom de a látvány tényleg megérte azt a 3-4 infarktust amíg felértünk, lenéztünk, összecsináltuk magunkat majd lemásztunk.

A túra utolsó szakaszára ráfordulva kiértünk egy kő-kavics-porkatlan szélére, ahol válaszút elé kerültünk. Egy minden oldalról sziklákkal körülvett "gödör" volt előttünk, a sivatag közepén egy pálmafákkal körülvett épülettel. Valódi oázis a sivatagban, mert hát ott elvileg van hideg kóla is 😀 Volt útjelző tábla is (persze rosszul kirakva, mert mindkét nyíl egy irányba mutatott, de mivel semmi nem takarta el előlünk a helyet, értettük). A táblák szerint az út egyetlen pihenő és frissítőpontja ha jobbra mész 300m, ha balra (vagyis tábla szerint ez is jobbra de lehet 3xjobbra, ami bal) akkor 600 m. Azt nagyon hamar kijelentettem, hogy bárhogy is dönt a csapat, hogy merre menjünk, visszafele a másikon fogunk jönni, szóval elmentünk jobbrajobbra, azaz ténylegjobbra a 300 méteresen, mert a másik jobbra felfele kevésbé meredek. Színtiszta matekfizika, ha ugyanoda 300 méteren ereszkedsz le, akkor az ott meredeken visz lefele, míg ha 600 méter alatt ereszkedsz lefele ugyanannyit, akkor melyik a meredekebb???? Hát persze, hogy a szakadék, de itt az épp nem volt.

Mindenesetre az oázis látványa adott egy kis nyugalmat is, de adott mást is, mert innen már egyértelműen látszott a túra utolsó szakasza, egy meredek hegyoldal, amin láthatóan csiga lassúsággal, meg-meg állva és kapaszkodva araszoltak fel hangya méretű emberkék. A büfé 63 méteren van, a csúcs, ami a sziget legkeletibb pontja, 167 méteren és a kettő közti távolság 600 méter. Ez azt jelenti, hogy 6 méterenként mész fel 1 métert, tehát marha meredek... Tényleg kell egy hideg cukros ital mindenkinek, hogy neki tudjunk vágni...

Mindenkinek egy kóla, kis pihenő, szendvics, csoki, energia, aztán sapka fel, és indulás. Meredek, mint a pokol lejárata, éget a nap, fúj a szél, és sokszor kényelmesebb a csupasz sziklán mászni, mint a "lépcsőként" szolgáló lehajigált farönkökön. Sok helyen a sziklába vájt lábnyom mintákon próbálunk feljebb jutni, egyik kezemben Artúrral, másik kezemmel a sapkámat fogva, a harmadikkal kapaszkodva a sziklába, és közben jó lenne fotózni is, mert amúgy meg minden métere gyönyörű... Ja és közben az örök elégedetlen és fáradt és nemakaroktovábbmenni Artúr, a cola-s dobozából hangszórót csinálva vígan énekelget a jobbkezembe kapaszkodva, és fütyörészik a legdurvább kaptatókon, amikor meg nem énekel, akkor a világot próbálja kérdéseken keresztül megérteni folyamatos beszéd mellett... 😀😀 méghogy fáradt, kb felszalad a hegyre.

A csúcs az pedig maga a csúcs... gyönyörű kilátás, egyszerre vagy az északi háborgó és a déli csendes óceán felett, végtelen kékség mindenhol, és a lábad alatt 170 méterre a hullámverés... körben a sziklákon gyíkok rohangálnak boldogan, és azt érzed a világ széléig jutottál, de ott most nagyon jó neked. A nagy ájtatosságban Arti meg is szentelte a csúcsot Artivízzel, a törpeszökőkútból, majd indultunk visszafele...

Azt hihetné az ember, hogy mivel ez egy oda-vissza túra, már mindent is látsz idefele és nincs más dolgod, mint a másik irányba is megtenni a már ismert utat, de itt nagyon nem így van. Ami eddig mögötted volt (még akkor is, ha az ember néha hátranéz), most a szemed elé tárul, és egy másik perspektívából látod a tájat. Még mindig kopár, még mindig halott, de mégis más... imádtam ezt a túrát (is), és szerencsére a család többi tagjának is ez volt a véleménye....

Végül összesen 8,5 km, összesen 545 méter emelkedő, és közel 5 óra túrázás után visszaértünk a kezdőpontra, ahol egy jól megérdemelt méregdrága jégrémmel és pofátlanul túlárazott Brisa üdítőkkel ünnepeltünk.

Délután 2 óra van, mindenki hulla fáradt, de senki nem akar éhen halni, hát csak ne menjünk még haza. Innen természetesen 25 perc Santana, (még mindig nem a gitárvirtuóz, hanem a hétfőnzárvavagyunkmúzeumos falu), nézzük meg végre azokat a tipikus madeirai házakat...
1-2 kósza alagút után átérünk az északi partra, ami az eddigi kihalt, száraz, és sivatagos keleti csúcs helyett esőrehajló, párás, bujazöld esőerdő hangulattal, sok sok útmenti vízeséssel fogad minket.
Santana-ban most nyitva van a múzeumfalu, teljes múzeumlátogatás 12 EUR/fő, séta a belső kertben, ahol amúgy látjuk a Madeirai házakat is, egy teljes régi falut, tavacskát, sövénylabirintust, játszóteret, az meg felnőttenként 3 EUR, gyereknek meg ingyen van. Úgyis csak a közeg miatt jöttünk, legyen a 48 helyett a 6 EUR belépő.
Bent aztán hamar rájöttünk, hogy jól döntöttünk. Ami miatt be akartunk menni, a régi, helyi faluk másolata az látogatható volt, benéztünk minden kis házikóba, a gyerekek (majd mi is) jót szórakoztak a labirintusban, megnéztük a tavacskát, csúsztak kettőt a játszótéren és ezzel meg is kaptunk mindent amiért jöttünk. Mondjuk ahhoz képest, mennyire fáradtan szálltak be a kocsiba 25 perce, egyiken se látszott hogy nem most kezdték el a napot, annyira pörögtek. Sőt még kaptunk egy kis esőt is, amit én már nagyon hiányoltam a tavasz szigetén, de épp csak mutatóba.

Santana után úgy voltam vele, hogy bár nagy kalandba ma már nem kezdünk, de a mai túrával együtt már voltunk a legkeletibb, a legnyugatibb pontjain a szigetnek, végigmentünk a teljes déli parton, viszont északon van egy szakasz, ahol még egyszer sem voltunk a Santana és São Vincente közti rész. São Vincente innen 25 perc, arrafele menve Funchal 50, míg Santanaból dél fele Funchan 34, ami úgyse fér bele a rutinunkba, menjünk északon legalább körbeér a térkép is a szigeten. Konkrét cél nincs, csak kirándulunk.
Útközben egyre inkább az esőerdő feeling van az utak mellett. Méregzöld növényzet, hatalmas lapulevelek, rengeteg színes virág, random patakok és vízesések mindenhol. Ez Madeira második arca, az őserdei édenkert. A kocsival ahol láttunk valami szép részt félre félre álltunk nézelődni, Boaventura-nál lementünk egy Miradouro-hoz is az óceánpartra, aztán irány vissza délre.

Az észak-déli összekötőúton valahol Serra de Água környékén, egy alagútból kijőve aztán megláttuk Madeira 3. arcát is. Még mindig zöld, de már halványabb, több a szürke folt és rengeteg a banán meg a pálma, ami északon nincs, ráadásul 3 fokkal melegebb is van. Szóval így áll össze Madiera 3 arca.

Otthon vacsi sütés, macska etetés, majd egy kiadós römi parti után próbáljuk a csapatot ágyba terelni több kevesebb sikerrel.

Holnap már nincs nagy terv, még egy kiadós strandolást megérdemel a család, én meg lehet futok egy utolsót a szigeten...Read more