A hazaút II. Rész

Valenciában a végtelennek tűnő várakozás után csak elindultunk. Közben megerősödött bennem, hogy a Priority jegyeknek a fapadosok esetében egyedül annyi értelmük van, hogy benne van egy 10 kilós felvihető táska is a kézipoggyász mellett, így sehol nem méregetik a hátizsákomat. Mert egyébként meg először a Priorityseket engedik be a beszállókapun, de aztán ott állhatunk a sor legelején arra várva, hogy a kis folyosókról kijussunk a repülőhöz. Na mindegy, a táska miatt kellett.
Ez is Ryanair, ez is felszállt és leszállt, aztán várakoztunk Ferihegyen, hogy kapjunk 2 lépcsőt, mert csak 1 jött oda először, és elől kezdték csak leterelni az embereket, ami nekem kicsit időigényes volt mert a leghátsó sorban ültem 😀😀 Mire kaptunk hátsó lépcsőt is, már szinte biztos volt, hogy nem érem el a 14:42-s vonatot, szóval ráérek. Kisétáltam a reptérről, süt a nap, jó idő van, szóval átsétálok még a Ferihegyi vonatállomásra is. Csak 6 km, mondjuk mire átverekedtem magam a kerítésen a parkolóbol máris 6,5 lett, de az már nem számít. Egész nap vagy repülőn ültem, vagy reptereken belül sétálgattam, a lábaim megmerevedtek, kellett a mozgás meg a levegő. És alig 1 és egy negyedórás út.

Út közben rájöttem, hogy megvan még a Pontecesuresben tartaléknak vásárolt kiflim, még csak 3 napos, jó lesz ebédre. Komótosan elmajszolgattam, beszéltem Ferivel, (aki még mindig sétál, és még mindig az Úton van, de már a 2/3-át megtette a Francia Caminonak, szóval irtó büszke vagyok rá), és már ide is értem. 40 perc múlva jön a vonat, addig üldögélek egy kicsit. Meg persze a keretesség kedvéért megcsinálom a Ferihegyes szelfit, amivel kezdtük Ferivel az első este 😀

Egy eseménytelen vonatút után végre Debrecen. Innen már csak egy séta hazáig, hogy teljes legyen a meglepetés a fiúknak. Remélem hazaérnek addigra mikorra én 😄

Út közben Zsuzsi csatlakozott hozzám a sétában, így azért könnyebb volt, mert végre nem egyedül voltam, de már itthon, és fokozatosan tudtam visszatérni a családhoz. Együtt hazasétáltunk, és szerencsére otthon voltak a fiúk, és mikor megláttuk egymást, összeölelkeztünk mindhárman és hosszú percekig csak öleltük egymást, aztán négyen lettünk, mert persze Burgi is közénk furakodott és nem hagyott békén amíg őt is meg nem ölelgettem, aztán meg anyut is.

Nagy volt az öröm, és a meglepetés is sikerült, és igazán jó volt így, hogy hátizsákostól, zarándokként tértem haza, így volt tényleg teljes az Én Utam is.
Mindenki megkapta a kis ajándékait amiknek a nagy részét az Úton szedtem/vettem magamhoz, és egy kis "talizmános tasakban" gyűjtöttem. Eukaliptusz levél, kagylók az óceán partjáról, Miguel ajándékai, kitűző, karkötők, és tegnap beszereztem a fiú szekció egyenpólóját is.

Végre egy rendes hajmosás, egy zuhany, egy szakállnyírás, és ami a legkülönlegesebb élmény volt, más nadrág és póló mint ami 3 hétig volt rajtam, aztán közösen megvacsoráztunk, és elmentünk kutyát sétáltatni.

Végre itthon, és így már tényleg itthon.

Ha össze kellene foglalnom az elmúlt 24 napot, nem nagyon menne még, rengeteg minden történt, rengeteg élmény és kihívás jött szembe velem, és rengeteget viszek belőle tovább Magammal. Megtapasztaltam a fizikai és mentális/lelki határaimat, megtanultam a kimondott szavak erejét újra értékelni, és megtanultam követni a természet és a belsőm hangjait. Voltak nehezebb és könnyebb napok, de a legrosszabbat is megtapasztaltam; amikor a lábam miatt azt éreztem, hogy fel kell adnom az rosszabb volt esőnél, sárnál, 40 km kutyagolásnál, és a bizonytalanságnál is, hogy lesz e hol aludnom. De megküzdöttem mindennel, és ez egy teljesen más erőt ad.

Összesen a mai napos sétákkal együtt 807,12 km-t sétáltam 24 nap alatt. Keresztülmentem Portugálián és Nyugat Spanyolországon, és megtettem 1.338.066 lépést, és leadtam közel 5 kg-t ami szerintem az elmúlt két nap zabálásával lett "csak" ennyi, közben voltak napok amikor több is volt.

Ennyi kellett ahhoz, hogy újra hazaérjek, és minden lépése megérte....

És hogy hogyan tovább? Azt majd az Én Utam elém hozza...Leia mais