14. Nap: Vila do Conde -Esposende

Na az van, hogy a jobb lábam még ki tudja pihenni magát, a bal már képtelen magától helyre jönni. Reggel az ágyból is nehéz volt kijönni, szerencsére ma sem bal lábbal keltem, mert vissza is feküdtem volna 😀

Szóval ahogy írtam is tegnap, ma "pihenőnapot" tartok, ami kicsit furcsán hangzik abból a szempontból, hogy ez azt jelenti, 24 km-nél nem akarok többet menni. Otthon sokszor küzdenem kell hogy a 10.000 lépésem meglegyen 😄

Szóval a mai útvonalam: Vila do Conde - Póvoa de Varzim - A Ver o-Mar - Aguçadoura - Estela- Apúlia - Fão- Esposende. Végül 24,8 km. Ez aztán a pihenés mi? 😁😁 Mondjuk az eddigiekhez képest az.

Reggel már már menetrendszerűen megjött az eső. Ez most nem az óceáni oldalrólesősszúrós, hanem sima felülrőlesős, áztatós. De annyiból óceáni, hogy végül hamar elment messzire. Na mindegy. Poncsó haverommal otthagytuk az amúgy kifejezetten jó zarándokszállást, és végül csak elindultunk, mi baj lehet? Természetesen semmi...

Az első néhány kilométeren az Út Vila do Conde belső részében vezetett át, az elején tipikus kis modern tengerparti nyaralóváros hangulatával, aztán meg hirtelen a régebbi, már múlttal is rendelkező óvároson keresztül, ahol azért szerintem rajtam kívül az elmúlt évszázadokban akár millióan is taposhatták azt a macskakövet, aminek minden egyes darabját külön külön is megsínylette a bal lábam. De ez már inkább Póvoa de Varzimban volt, nem nagyon lehetett eldönteni melyiknek hol a vége és hol kezdődik a másik. Bár, ha jobban belegondolok egy ponton változott a macskakő textúrája, szóval valószínűleg ott 😄

Végül kb 5 km után visszatértem az óceán mellé. Tegnap elég borús idő volt, ma végre láthattam napsütésben is. Sokkal nyugodtabbnak tűnt mint tegnap, de ennek ellenére akkora hullámok voltak mint egy egy hajó. De legalább itt voltak újra a közelemben. Amennyire tudtam maradtam a közelében, mert a nap második felében megint eltávolodunk majd egymástól.

Egészen sokáig a parti sétányokon mentünk a város(ok) és a strand között. Jobbra tőlem főleg modern társasházak és hotelek, néha megtűzdelve egy egy ittragadt halásznegyeddel a maga színes, portugál, mini kis házaival, balra meg az óceán.

Aztán Póvoa után ismét rátértünk a tegnapról jól megtanult pallóösvényre, és ezen haladtunk hosszú hosszú kilométereken át (a lábaim szerint nagyon nagyon hosszú ideig 😀) . Néha feltűnt egy egy település, néha egy szélmalom romjai, Aldeia Nova előtt még egy érdekes halászházikó is. Olyan volt mint a Flinstones korából ittragadt kis erődítmény.
Út közben azt figyeltem, hogy milyen sokan vannak lent a parton a helyiek. Nem fürödni persze, hanem horgászni, kagylót gyűjteni. Erről eszembe jutott, hogy pár napja egy kis faluban meg egy idősebb hölgyet láttam egy hatalmas mustáros vödörrel csigát gyűjteni egy római kori kőfal maradványairól. Milyen egyszerű is így, ha az ember eszik ilyeneket. Reggel kimegy egy fél órát-órát bóklászni, szedegetni, és megvan az ebéd. A természet sokunkról gondoskodik...

Santo André vonalában beleütköztem egy zarándok emlékfalba. Karkötők, kagylók, nyakbaakasztók, ruhadarabok vegyes egyvelege amit az itt elhaladó zarándokok tűztek fel a hálóra. Mókás látvány volt, de több dolgot is eszembe juttatott az elmúlt 2 nap alapján.

Rettentően látványos a különbség a Lisszabon-Porto, és a Porto-Santiago szakasz között több szempontból is.
-Az egyik a tömeg. 375 km-en keresztül a napok nagy részét egyedül töltöttem Magammal és a gondolataimmal. Néha néha jött el mellettem valaki, vagy hagytam el én valakit, kivéve a Fatima zarándokok tömegeit akik viszont velem szemben jöttek. Itt alig van olyan szakasz ahol ha előre-hátra nézek, ne látnék legalább 10 embert. Kicsit úgy tűnik, mint ha csak azért jönnének mert menő meg mert valaki felírta a bakancslistájukra.
- Ezen a szakaszon mindenki rohan.... Lisszabontól Portóig úgy éreztem én vagyok a rohanó zarándok. Mentem a saját tempómban, de mindig csak elhagytam a többieket. Itt én vagyok a "lassú", holott annyival nem lassított le a lábam, hogy ez indokolt lenne. Egyszerűen csak végigrohanják a napot. 2 rohanás között hosszan esznek egy egy étteremben (a helyi kávézókban sose látom őket), aztán rohannak tovább. És még így is egyszerre érkezünk, vagy sokszor én érek oda előbb mert nyugodtan átsétálok mindenen. Ha azért rohannak, hogy a nap végén bejárják a várost ahol alszanak azt megértem. De tegnap volt például egy német srác, aki 3x rohant el mellettem, aztán szobatársak lettünk este. Sehova ki se mozdult, ott feküdt egész délután az ágyában és a telefonját nyomkodta. Persze itt is vannak kivételek, de ez az érzésem volt ma.
- És sajnos az Út is ehhez van igazítva. Rengeteg a kikönnyített szakasz, főleg ezekkel a pallókkal, sehol egy jó cuppogós sáros földút, csak a palló meg a macskakő. Néhol még látszik a régi ösvény, ahol lehetett le is tértem rá, de eléggé el van hanyagolva, és több szakaszon már rá is építettek valami. Nekem ez szomorú. Lehet később változik, de most még túl nagy a kontraszt.

Végig ezen járt az agyam (szinte) Estelaig, ahol elbúcsúztam az óceántól egy időre, és a pallófolyosónk elkanyarodott a szárazföld felé egy óriási golfpálya miatt. Ma már nem is tértünk vissza a partra sajnos.
Apúlia előtt a pallót leváltotta a macskakő, sőt egy kis időre végre a természet is, visszajöttek az eukaliptusz és fenyőerdők. Apulia előtt már nagyon szenvedtem a lábam miatt, eldöntöttem hogy az első kávézónál pihenek egyet. Volt egy gyönyörű templom, de persze kávézó sehol, szóval mentem tovább.

Aztán Apúlia és Fão között végre földút jött egy hosszabb szakaszon, ráadásul a közepén egy irtó kedves meglepetéssel. Egy hatalmas fa törzsén egy pecsételőhely és több üzenet is várta a zarándokokat. Egyből megálltam megnézegetni mindet. Egy papírlap szerint egy helyi srác, Miguel csinálta az "emlékhelyet" és azt kéri, hogy ne felejtsük el: Ne fussunk végig az Úton! ÉLVEZZÜK!!!. Meg mellette kagylókra írva még egy csomó apróbb kedvesség:
- az eltévedés is az Út része
-Az Úton az élet magyaráz neked
-úton Santiagoba sosem vagy egyedül
- A meglepetés időszakos, a feladás örök

Mellette ki volt akasztva egy csomó apróság amit Miguel csinált, nyakláncok, kulcstartók, és odaírta, hogy vidd amit szeretnél és hagyj itt amennyit szeretnél. 😀. Engem nagyon feldobott ez a kis totemoszlop, legalább 20 percet töltöttem ott, miközben sokan vagy továbbmentek, vagy pecsételtek egyet és utána mentek tovább.

Miguel üzenetei után olyan hirtelen nekivágtam az útnak, olyan jó volt a hangulatom, hogy mire Fão-ba értem a bal lábam bejelzett. Olyan szúró fájdalom hasított belé, hogy le kellett ülnöm még vagy 20 percre mielőtt tovább tudtam menni. Fãoban még bementem egy nyitva talált kis templomba, de aztán sántikáltam tovább Esposende felé. Egy hosszú híd köti össze a két városkát a Cávado folyó felett, utána aszfalt út visz be Esposenda-ba. Előtte már nézegettem hogy hol kéne megszállni, találtam is olyan hostelt ami jó lesz egy estére, 20 EUR, az Inn Esposende Sport Hostel. Első utam odavitt, bementem, de sehol senki. Ja, 3kor nyitnak és 1 óra múlt nem sokkal. A lényeg, hogy itt van. Gyosan bookingon lefoglaltam egy ágyat, kicsit leültem.

Mikor megpróbáltam újra felállni, a lábaim nagyon nem voltak partnerek benne. Vagy 5 percbe telt mire rávettem őket, ami nagyon nem OK a hátralévő közel 220 km-t nézve, szóval kénytelen voltam meghozni egy nagyon nehéz döntést:

Keresek egy patikát és veszek rá valami krémet 😀 Nem, még nem adom fel, de muszáj valamit kezdenem a lábammal. Holnap még van egy rövid szakasz, de utána megint 30+-t kellene megtenni és jönnek emelkedők is. Szóval irány egy patika, vettem egy diclofenac-ot, a patikuslány lelkemre kötötte hogy napi 2x használjam, megnyugtattam hogy fogom még többször is, majd elindultam vissza a szállás felé. De még mindig volt 1,5 óra a check-in-ig, szóval nem messze onnan beültem egy kis bárba. Rájöttem hogy ma még csak egy 2 napos zsemlét ettem valamikor 9 körül séta közben, szóval kértem egy bruscetta-t, egy kávét és egy barna sört. Ha már úgyis várni kell, várjunk jól. Elvégre amúgy is pihenőnap nem? Fél 2-kor már lehet sörözni.😄

3-kor átvettem az ágyam, zuhany, vastag diclofenac réteg a lábamra, és pihentem pár órát.

Utána elindultam vacsit vadászni. Szó szerint vadászni kell, mert a legtöbb rendes étterem 7 után nyit, én meg most akarok enni valamit. Végül egy tér közepén találtam egy snack bart, kértem egy sültkrumplit megszórva sonkával, sajttal, hagymával és tükörtojással, meg ha már pihenőnap, egy gyümölcsös, fagyis gofrit is. Mindkettő szuper volt, most 2 napig megint nem akarok enni semmit 😄😄

Innen visszamegyek a szállásra, és ha csak nem lesz valami nagy buli, akkor lefekszem és pihenek én is meg a lábaim is. Ha buli lesz, akkor majd jön az Update később... 😁😁Baca selengkapnya