Ban Lai Na

Chiang Mait több utazótársunk is ajánlotta Laoszban, mint ideális terepet az elefántokkal való közelebbi megismerkedésre. Mivel mi is mindenképpen szerettünk volna eljutni egy “sanctuary”-be, ezt a napot ennek a kirándulásnak szenteltük.

Azt persze már a legelején tudtuk, hogy ennek a kalandnak a kimenetele azon fog múlni, sikerül-e egy normális parkot találnunk - egy olyan helyet, ahol határozottan elzárkóznak az elefánton lovagolástól, nem cirkuszi mutatványokra tartják őket és azért a lehetőségekhez képest szabadon élnek az állatok. Utóbbi (legalábbis a review-kat és vietnámi híreket olvasva) különösen kényes kérdés: az idealista (de mondhatnám azt is, hogy hülye) nyugati turista nyilván elvárja, hogy az állat teljesen szabadon rohangáljon a dzsungelben, de amikor ő ott van, akkor azért legyen szíves előbújni a rejtekhelyéről és hagyja magát megsimogatni, esetleg még doromboljon is hozzá. Arra nyilván nem gondol, hogy egyrészt ezek már háziasított állatok, akiket eddig nem sok eredménnyel tudtak visszaszoktatni a dzsungelbe, másrészt meg ha éjszakára nincsenek valahova kikötve, akkor úgy járnak mint vietnámi társaik, akik egy éjszaka lelegelték egy falu termésének jelentős részét, aminek sajnos nem csak tanácstalan fejvakarás lett a vége...

Szóval baromi nehéz volt a rengeteg lehetőség és a még több süket Trip Advisor review közül leszűrni a lényeget, sok-sok órát küzdöttünk vele, mire sikerült egy normálisnak tűnő ajánlatot találnunk. (Menet közben az egyik, korábban hallott ajánlatról kiderült, hogy bár nappal nagyon cukik az elefántok tartói, a vendégek távozása után rendesen abuzálják az állatokat.) Amíg Judit főzőcskézett, én befizettem az egy napos önkéntes programra a szállásunkon lévő túraszervező figuránál. Teljesen véletlenül sikerült egy régi brosúrát leemelnem a polcról, amin az akkor aktuális 1200 bahtos ár helyett még csak 1000 szerepelt, amiből még kaptunk egy kis kedvezményt. Nice!

Reggel 8:30-ra ígérték az indulást, le is mentünk a recepcióra negyed 9-re. Vártunk egy órát, de nem történt semmi. Odamentem megkérdezni a fickót, hogy meddig kell még várnunk, amire elsőre csak bólogatott, hogy igen-igen, jönnek, majd ránézett az órára és abban a pillanatban “pánik” üzemmódba kapcsolt és elkezdett vadul telefonálgatni. A magyarázat végül valami olyasmi lett, hogy mivel csak ketten voltunk, nem jöttek be értünk, de sorry, mindjárt intézik.

Fél tízre már egy piros songthaew-ben ültünk meghitt kettesben és száguldottunk északra az elefántokhoz. Körülbelül háromnegyed óra múlva értünk a tetthelyre, a hegyek között egy hatalmas tisztásra, ahol a sanctuary egyik alkalmazottja várt minket sűrű bocsánatkérésekkel. Megkaptuk a csini munkaruhánkat, hozzá kesztyűket és karvédőket, hogy ne vagdosson össze minket a cukornád, aminek begyűjtése az első feladatunk volt. Az is gyorsan kiderült, hogy három másik önkéntessel fogunk együtt dolgozni, akik már majdnem az összes szükséges cukornádat kivágták, nekünk már csak az összeszedésben, kötözésben és elhordásban kellett segédkeznünk. Kegyetlen meleg volt, mire nekiestünk a nádnak már 35 fok is lehetett, úgyhogy ebben a cirka 45 perces kis munkában is rendesen leizzadtunk.

Kis pihenő után bepakoltuk a cukornádat a várakozó piros songthaew-be, majd elindultunk vissza az elefántokhoz. Mivel a cukornád mellett már nem nagyon volt hely az utastérben, mi Judittal és a francia sráccal a kocsi tetején utaztunk. Nagyon jó móka volt, tiszta Indiana Jones érzés, ugyanakkor viszont olyan kényelmetlen volt azon a rácson ülni mint a fene. És persze a végére maradt a legjobb rész, egy hepe-hupás földút, ami majdnem feldarabolta a farcsontjaimat.

A tábor még bőven work in progress állapotban van, pici (összesen csak négy állatot tartanak), látszik minden porcikáján, hogy még csak pár éve kezdték el csinálni. Ennek ellenére a szükséges dolgokkal már fel voltak szerelve: számtalan mosdó, kézmosó szappannal és törölközővel (!), zárható szekrények a csomagoknak. Ahhoz képest, hogy majdnem a semmi közepén van, a kényelemre nem lehetett egy rossz szavunk sem. Ebéd közben (tofus pad thai, majd ananász, mindkettő szuper volt) beszélgettünk kicsit a franciákkal, és mivel nem hagyott nyugodni a kérdés, hogy minket ki és hol hagyott el, megkérdeztem őket hogyan hozták el idáig. Juditnak eleve gyanús volt, hogy a francia sráccal előző nap összefutottunk a hotel recepcióján, és valóban: ők is ugyanott laktak, mint mi, csak már reggel 8-ra lementek a recepcióra, ott meg gondolom nem tudtak kettőt és hármat összeadni, így a legteljesebb nyugalomban elindultak nélkülünk.

Ennyi baljós előjel után igazán nem kellett volna meglepődnöm azon, hogy innentől meredeken elindult lefele a program élvezeti faktora, hogy aztán a nap végére teljesen beleálljon a földbe. A cukornád feldarabolása még értelmes feladat volt és a végére már egy jól irányzott csapással ketté tudtam szelni a nádat (achievement unlocked), ami utána jött az viszont a teljes töketlenkedés volt, thai kiadásban. A nád végén lévő leveleket külön kellett gyűjtenünk egy kis kocsiba, ahonnan, miután elkészültünk, át kellett pakolnunk egy oldalkocsis robogóba (végig ott állt mellettünk az is), hogy a francia sráccal aztán 30 métert sétatempóban megtéve a tábor hátsó részébe, az elefántok alvóhelyéhez guruljunk kipakolni.

Ezután jött az a rész, amikor már végképp nem tudták mit kezdjenek velünk, úgyhogy először kitalálta az egyik fickó, hogy temessünk be egy méretes gödröt, majd hogy pihenjünk le egy kicsit az ebéd után, aztán egy újabb gödörre lett kimondva, hogy jó lenne megszüntetni. Mindezt öt perc leforgása alatt. El is kezdtük odahordani a földet, majd kb. fél óra után visszajött, hogy ennyi volt, menjünk és a délutáni csoporttal elefántos foglalkozást fognak nekünk tartani.

Ennek első lépése egy mesedélután volt, ami kicsit több információval és kevesebb önfényezéssel sokkal érdekesebb lett volna. Az egyetlen hasznos info kb. az volt, hogy az elefántoknak rossz az emésztése, ezért dörgölőznek a fákhoz és ezért kell nekik “gyógyszert” készíteni. Utóbbiban lelkesen segédkezdtünk, persze azt nem mondták el, hogy meddig kell például aprítani a cuccot, mert erre nem maradt idő amiatt, hogy az összes szinglinek tűnő csajjal fényképet kellett csinálniuk (a párjukkal utazó lányokkal látványosan nem mertek “viccelődni”).

Ezzel sajnos el is érkeztünk az utolsó igazán élvezetes programhoz: visszamentünk az istállóba és a felaprított cukornáddal kézből megetettük az állatokat. Közben kicsit lehetett velük pajtizni, amit tök jól viseltek, bár érthető okokból a kaja sokkal jobban lekötötte őket.

Etetés után az egyik elefántot kiszedték a helyéről és elsétáltunk vele egy fás részre, ahol sajnos elindult a cirkuszi mutatványozás. Lefektették, mutogattak, hogy menjünk oda és a hasánál lehetett volna fényképezkedni. Egy páran csinálták, de a többséggel mi csak dermedten és egyre elborultabb fejjel néztük az események alakulását. Jött a kötelező fürdetés, amihez az állatnak látványosan semmi kedve nem volt már, mert magától simán visszasétált volna a társaihoz az istállóba. De nem, behivogatták a vízbe, elfektették, hogy kefével kicsit lesikáljuk a bőrét. Biztos bennem van a hiba, de nem láttam az állat szemein azt a kitörő lelkesedést, amit annyi review említett.

Fürdetés közben még két másik állatot is lehoztak a folyóhoz, de csak az egyiket sikerült rávenni, hogy ott is maradjon és hagyja magát egy kicsit lekapargatni. A gondozókat egyébként dícséret illeti, mert egyik mahutot sem láttuk még csak üvöltözni sem az állatokkal, nem hogy kezet emeltek volna bármelyikre is. Fürdés után még párszor meghallgattuk a köcsög túravezető kedvenc poénját (“boldog születésnapot” felkiáltással az embernek átnyújtott egy méretes elefánt kupacot), majd mivel vége volt a programnak, visszaöltöztünk a ruháinkba és visszavittek minket Chiang Maiba.

Összességében csak azért nem bántuk meg rettenetesen ezt a napot, mert a cukornád begyűjtése és feldarabolása adott neki valami értelmet. Az elefántos rész miatt viszont mi szégyelltük magunkat, és ahogy elnéztem például a németek arckifejezését, nem mi voltunk az egyetlenek. Nagyon nagy kár, mert kevés odafigyeléssel sokkal jobb lehetett volna ez az önkénteskedés.

Na mindegy, az elefántok azért még nagyon aranyosak voltak.Read more